Csonka András: Anyu, ugye hallasz? "Úristen! Miattam, értem, ennyien?"

Szia, Anyu! Azt sem tudom, hol kezdjem! Az elmúlt pár nap alatt valóban megfordult velem a világ. Kénytelen voltam belelépni abba az életkorba, amitől a frász kivert anno... Ha csak eszembe jutott, évek óta visszaszámoltam a még addig hátralévő időt, teljesen abnormális módon. 50! Pfuj! :-) Éreztem, hogy csak akkor tudok erre nem gondolni, ha történik valami... egy érzelmi sokk. Nos, történt! Egy érzelemcunami szakadt rám! Két felvonásban.

I. felvonás

Dodi, a nővérem még 2 hónappal ezelőtt jó előre kijelentette, hogy nem érdekli a nyomorom, és az, hogy én megmondtam már rég, nem fogok semmilyen szülinapi bulit tartani, ő akkor is feljön a férjével Szegedről, és legalább egy közös ebéd alkalmával felköszöntenek. Na jó, ebbe azért belementem, tudod, hogy vele nem lehet ellenkezni. :-) Kijelöltük 17-ét, amikor nem játszom, és megbeszéltük, hogy az egyik törzshelyemen, a Komédiásban foglalok asztalt hármunknak. Gondoltam, a galérián jó lesz, mert ott nyugisabb. Szombaton, fél 2-kor volt a randi. Én elég nehezen parkoltam, telefonáltam neki, hogy pár percet kések, és még beugrottam az Operettbe, megnéztem a hétfői próbakiírást.

Amint a Komédiásba léptem, szólt a pincér, hogy a galérián egy szlovák csoportnak kellett a hely, mert színházba mennek délután és előtte kajálnak. Ezért az alagsorba foglalták az asztalt, ott csak mi leszünk. Battyogok lefelé a lépcsőn, és ahogy félrelibbentem az ottani kis függönyt, hatalmas ordítás: Boldog születésnapot! No, meg az ilyenkor szokásos nóta.

Atyaég! A nővérem jól átvert. Összerántotta a családot. A nagynénémék, a te unokatestvéred a családjával, az unokabátyám és néhány családhoz szorosan kötődő jóbarát. Amikor a sarokban megpillantottam a 2 unokaöcsémet, akik csak erre a pár órára hazarepültek Londonból, akkor eltört a mécses. Dodi régi fotókból és újságcikkekből öszeállíttatott valakivel egy kis videofilmet, azt megnéztük együtt, aztán mégiscsak felmentünk a galériára, ahol persze, hogy nem volt semmilyen szlovák csoport, hanem csak mi, 18-an. Maceszgombócleves, májgaluskaleves, marhapörkölt, tarhonya, töltött csirkecomb, krumplipüré és párolt káposzta, a végén temérdek palacsinta, na és sok röhögés... szóval nem unatkoztunk. :-) Boldog voltam, és hálás Dodinak, hogy ezt összehozta, és azt hittem, ezzel le is tudtuk az ünneplést, mert nem sejtettem, hogy a java még hátravan.

II. felvonás

Kb. 2 hete felhívott a Játékszín sajtófőnöke, hogy az LG cég, akinek a szabadulójátékában ősszel a színház csapata nyert, rendez egy évindító partit, ahol itt lesz egy-két koreai főnök is, és Németh Kristóf vezetné a műsort, nekem meg énekelnem kellene. 20-át, keddet jelölték ki, pont jó is volt, hiszen azon az estén szabad voltam. Kérték, hogy mivel valami tradicionális italt is meg kéne kóstolni, ne menjek kocsival, majd küldenek értünk taxit. Elérkezett a kedd este, összekészítettem a fellépő cédéimet, összeírtam az éneklendő dalokat, és vártam Kristófot, mert először őt vette fel a taxi. A kocsiban még kicsit skáláztam, a sofőr elég jól tűrte... :-)

Egy garázsba hajtottunk a Podmaniczky utcában, mondták, hogy hátulról, az öltözőkön keresztül megyünk a helyre. Bea, a sajtófőnök jött ki értünk, és a folyosón még gyakorolgattam a jó estét kívánok!-ot koreai nyelven, gondoltam, kedveskedek egy ilyen gesztussal. Épp kértem menet közben Beát, hogy majd küldje be az öltözőmbe a technikust a cédékért, amikor egy fotocellás ajtó szétnyílt és azt hittem, azonnal elájulok. Az ajtó túloldalán, a szórakozóhelyen szépen felsorakozva, élesre töltött mobiltelefon-kamerákkal és óriási üdvrivalgást produkálva ott állt legalább 100 barátom, kollégám. Az Operettből, a Madách Színházból, a Játékszínből, az RTL-ből, a civil életemből - hirtelen fel sem fogtam az egészet!

Úristen! Miattam, értem, ennyien? Aztán az este folyamán még legalább százan jöttek előadás után, felllépést követően. Az operettesek az “Éjjel az omnibusz tetején”-t átköltve énekelték, RTL-es szerkesztő barátom egy gyönyörű kisfilmet vágott össze az eddig ott töltött évekről, Stohl Bandi kibérelt nekem egy korcsolyát, mert szegény azt az infót kapta, hogy gyerekként műkorcsolyáztam, holott csak Rudi bácsi jégsulijába jártunk ezer éve egy páran, szóval most ott, a hely előtt felépített jégpályán csúsztunk pár métert, majd onnan engedtem fel a levegőbe 50 színes lufit.

Rengeteg ölelés, csók, jó szó, örömteli találkozás, csoportkép, amiről lemaradtak a később érkezők, mint Ördög Nóriék, Vastag Csabi, Polyák Lilláék és sokan. Tilla 38 fokos lázzal csak a köszöntés pillanataira érkezett. Amikor azt hittem, már csak bámulhatom a sok kedves arcot, a szervezők előálltak egy óriási kartonpapírral, amit mindenki aláírt, és ami arról szólt, hogy közös ajándékként, mint nagy ABBA-fan, kapok tőlük egy stockholmi hosszú hétvégét, repülőjeggyel, transzferrel, szállással és belépővel a világhírű ABBA-múzeumba. Atyaúristen, elképesztő! Mindenkivel szerettem volna beszélni sokat és külön, de csak cikáztam egész este közöttük, és amióta ez az este lezajlott, centiméterekkel a föld fölött járok. Ez egy érzelembomba volt, és menjek a francba, ha ebből nem merítek erőt hosszú időre.

Istenem, mit nem adtam volna, ha ott örülsz velem együtt, drága anyum, de érzem és hiszem, hogy te is átélted velem ezt az egész őrületet, és láttad, mert tudod, milyen fantasztikus emberek vesznek körül. Láttad, hogy minden ajándékvideóban ott voltál, mert ez nem is történhetett volna másképp... Szeretlek örökké!