Egy nyolcéves kisgyereknek általában már ott lapul az okostelefon a zsebében. A mobilját pedig a legkevésbé telefonálásra használja: csetel, szelfizik, lájkokat gyűjt – vagy éppen más gyerekeket terrorizál. Magyarországon az elmúlt hónapokban minden harmadik fiatalt zaklatták a kortársai, amiről az esetek többségében a szüleiknek fogalmuk sem volt. És talán a mai napig sincs. 

Néhány héttel ezelőtt Budapest XII. kerületének önkormányzata Hegyvidéki ONvédelem Program néven kampányt indított a gyerekekre leselkedő internetes veszélyek visszaszorítása érdekében. A kampányt megelőzően a kerületben lakó szülők, diákok és pedagógusok bevonásával átfogó felmérést végeztek, amelynek egyik fontos megállapítása volt, hogy óriási különbség van a szülők benyomása és a gyerekek tapasztalata között a netes veszélyekkel kapcsolatban. 

A hazai cyberbullying-helyzetről, valamint a gyerekek és szüleik online médiafogyasztási attitűdjéről a fenti kutatásban is részt vevő dr. Kósa Éva pszichológussal beszélgettem. 

Dr. Kósa ÉvaFotó: Margitay Klára/Life.hu

Iskolai kiközösítések, csúfolódások valószínűleg mindig is voltak. De mikortól fordul komolyra a dolog, mi lépi át az egyszeri piszkálódás szintjét, mi számít már zaklatásnak? 

Igen, a gyerekek körében mindig is voltak, és vannak is klikkek, kiközösítések, cikizések, ami viszont egy új szintre emeli a dolgot, az az internet, ami olyan fokú anonimitást biztosít, amire korábban nem volt példa. Bármit lehet mondani, tenni, annak a veszélye nélkül, hogy egy átlagember képes lenne azonosítani az illetőt. Most először van ilyesfajta névtelenség, sőt nem is csak névtelenség, gyakorlatilag egy más személyiség mögé is bújhat az ember és úgy bombázhat üzenetekkel másokat.

Nagyon sokan visszaélnek az internet lehetőségeivel, valójában sokkal többen, mint gondoljuk. A felnőttek rendre alábecsülik a helyzet súlyosságát. Az általunk végzett felmérésben 

minden harmadik gyerek állította, hogy az elmúlt hónapokban legalább egyszer zaklatták az interneten kortársai. Minden zaklatott gyerek közül pedig csak minden tizedik szól a szüleinek erről. 

Ráadásul a szülőknek csak hét százaléka izgul amiatt, hogy a gyerekének az életében előfordulhat ilyenfajta zaklatás. Ez nagyon nagy különbség. 

Forrás: Thinkstock

Hány éves gyerekekről beszélünk most, melyik korosztályt érinti leginkább a netes zaklatás itthon? 

Már az általános iskolában megfigyelhető, felső tagozatosoknál, akik bár még nincsenek 13 évesek, tehát nem regisztrálhatnának mondjuk a Facebookra, de mégis ott vannak. Azt látjuk, hogy a családok néha a saját gazdasági határaikat és lehetőségeiket meghaladóan biztosítják a gyerekek számára azokat az informatikai eszközöket, amelyeket ők maguk gyerekkorukban nem használtak, hiszen még nem is léteztek. Ha pedig már van egy mobiltelefon és internet, akkor a világ megnyílik. A Nemzetközi Gyerekmentő Szolgálatnak és az NMHH-nak a megbízásából 1998 óta végzünk kétévente országos reprezentatív vizsgálatot, amiből jól látszik, hogy 

ma már egy nyolcéves gyereknek is van mobilja. És nem telefonálásra használja. 

Nyolcévesen már küldenek névtelen üzenetet, már létezik zaklatás, azért is, mert a felfedezés is aktiválja a dolgot. Személyesen nem kötne bele a nagyobb társába, mert fél, hogy megverik, viszont egy névtelen üzenetet könnyedén el tud neki küldeni. 

Pont erre a motivációra lennék kíváncsi. Miért és hogyan lesz egy gyerekből zaklató?

Sajnos nehéz vizsgálni és megállapítani, hogy aki zaklat, milyen arányban volt előtte ő maga is áldozat, pedig a gyerekek tekintélyes része ilyen lehet. A másik típus, aki a való életben is agresszív és zaklat, aki az interneten csak inkább rátesz még egy lapáttal. A zaklatásnak ezerféle arca van. 

Forrás: Thinkstock

Egy budapesti iskolában történt az eset, amikor egy lányon az osztály bosszút állt: kivitték a vécébe, levetkőztették, lefotózták, és a meztelen fotóját feltöltötték a netre. 

Ebben az esetben olyan agresszió van, ami mobil nélkül is valahogy megjelenne valószínűleg. Így azonban még publicitást is kap, amitől még sokkal súlyosabb lesz, hiszen nemcsak arról van szó, hogy a csoport valakit megbüntet, hanem arról, hogy ezt mindenki másnak is a tudomására hozzák. 

A kutatás arra is rávilágított, hogy az áldozatok az esetek nagy többségében nem kérnek segítséget a szüleiktől. Nem mernek? 

Kezdjük ott, hogy pszichológiailag a hatás és a találkozás nem ugyanaz. A veszélyes hatásokkal való találkozás ártalommá akkor válik, ha az illető nem tudja feldolgozni. Van ott egy lényeges köztes folyamat, amiben jó lenne, ha a szülő, tanár vagy bárki ott lenne a gyerekkel. Amit viszont látunk, hogy 90 százaléknál nincsenek ott. A dolog az elejénél van elrontva, az internethasználat a szülők számára egy no-go zóna, és leginkább 

csak arra figyelnek, hogy mennyi időt tölt a gyerek a gép előtt, arról azonban nem tudnak, hogy mit is csinál a neten. 

Kicsit felteszik a kezüket azzal, hogy ehhez nem is értenek. 

Forrás: Thinkstock

Nagyon gyakran a szülő gyakorlatilag digitális analfabéta. 

Igen, pontosan. Pedig ma egy szülő sem engedheti meg magának a digitális analfabetizmust, a legkisebb kortól kezdve, amikor még a gyerek sem virtuóz, együtt kellene kezdeniük, tanulniuk. És ezzel be is lenne vezetve az a normális dolog, hogy a szülő többé-kevésbé szemmel tudná tartani, mit csinál a gyereke a neten. Egy ottalvós buliba sem engedik el a gyereket ismeretlenekkel, ugyanígy itt sem kellene rögtön elengedni a kezét. A gyerekkel együtt kellene tanulni, bátran feltenni kérdéseket, beszélgetni a látottakról, a gyerek benyomásairól. Ez azért nem egy nagy ördöngösség, és egyébként is a szülők minden más területen ezt teszik. 

Igen, furcsa helyzet ez, hogy a való életben szabályokat állítanak a gyereknek, megmondják mit csinálhat, kivel hova mehet, az internet viszont egy nagy sötét folt. Ha leül a gép elé a gyerek, csak az van megmondva, hogy két óránál többet ne netezzen, de hogy ez alatt az idő alatt, mit csinál, arról nem sokat beszélnek. 

Ez alatt az idő alatt idegenekkel találkozik, pornográf oldal kerülhet elé, zaklathatják, de akár ő maga is zaklatóvá válhat. 

Csak hogy a saját példámat említsem, azt hiszem, az általános iskola nyolcadik osztályában interneteztem először, annak pedig már 16 éve. Ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy a mostani szülők generációja beletanuljon a digitális világba? Még mindig nem érzik, hogy vigyázni kellene? 

Túl gyorsan történt minden, ez azért rövid idő. Talán hallott arról a hírről, hogy nem régiben egy 18 éves bécsi lány beperelte a szüleit, mert az ő engedélye nélkül intim gyerekkori fotókat posztoltak róla. Ez tulajdonképpen a kezdet, 

a következő generáció szembesíteni fogja tetteikkel a felelőtlen szülőket, akik az internetes megjelenésben olyan elemi szabályokat vétenek, amit egyébként a mindennapi érintkezésben nem tennének. 

Forrás: Thinkstock

Azt látjuk, és a vizsgálatok is azt mutatják, hogy nálunk totális óvatlanság uralkodik, olyannyira, hogy például a magyar gyerekek Európában a legóvatlanabbak. Az EU Kids Online készített egy 23 országra kiterjedő felmérést, ami kimutatta, hogy a magyarok adják meg magukról a legtöbb személyes adatot az interneten, öt információból átlagosan 3,8-at. Tehát egyrészt óvatlanok vagyunk, másrészt viszont a szülőkön is óriási a felelősség. A gyerekeket a fizikai és a szociális világra vonatkozóan egyaránt a szülők magyarázatai igazítják el. Ezek néha egyszerű és kézenfekvő dolgok, főleg, ha a fizikai oldalra gondolunk, például hogy miből van valami, honnan származik, mire használjuk. A szociális világban, tehát a társas életünkben ez már sokkal nehezebb, azonban a való életben a szülők ezt sem tekintik nehéz feladatnak. Az internet azonban más tészta. 

A gyerekek 6-7 éves korig annak alapján ítélnek, amit látnak. 

Az internet, a média pedig csak külsőt tud ábrázolni, a gyerekek nem tudják érzékelni a külsőségek mögött megbújó szándékot. És itt a szülőkre lenne szükség, hogy elmagyarázzák, milyen szándék bújik meg mondjuk egy idegentől kapott e-mail mögött. Például jön egy e-mail, amiben valaki leírja egy kislánynak, hogy milyen szép, mennyire gyönyörű, és milyen jó lenne, ha kicsit levetkőzne, mert akár még modell is lehet belőle – a legtöbb esetben egy gyerek nem fogja meglátni e mögött a levél mögött a valós szándékot. Azt hiszik a szülők, hogy attól, hogy a gyerek nézi a tévét, használja a számítógépet, rögtön meg is érti, amit lát. A másik a technikai oldal. A szülő azt gondolja, hogy a gyerekek technikai fölénye olyan mértékű, hogy a digitális világból ő kicsit ki van zárva. De nem szabad elfelejteni, hogy ez a világ ugyanúgy a szociális világ, amiben továbbra is neki van tapasztalata, neki van tudása és rálátása a dolgokra. 

Csak mindez egy másik csatornán zajlik. 

Pontosan, egy másik játszótérre kerültek. Azt szokták mondani, hogy a televízióval megszűnt a gyerek védettsége, mert addig a természetes ritmus megszabta az óvott, védett gyerekkornak egy korlátját. Most nincs ilyen, most minden látható, ami látszólag valóság. Ez is probléma, hogy a média olyan képet mutat, ami olyan, mintha valóság lenne. Ennek hatására pedig gyakorlatilag leáll az az ösztönös szelekciónk, az észlelésünk, amivel korábban megítéltük a világban, hogy mi valóságos, mi nem. Azt kell tudni, hogy az interneten minden valóságosnak látszik, a Wikipédiáról például mindenki azt gondolja, olyan, mintha levennénk a polcról egy lexikont, holott a Wikipédia szabad forrású, gyakorlatilag bárki írhat bele. De az emberek fejében mégis az van, hogy az egy feltétlenül hiteles forrás. 

Forrás: Thinkstock

A hitelesség egy olyan kritérium, aminek a szem elől vesztése okozza a bajoknak egy jó részét. 

Ehhez kapcsolódik szorosan az online identitás is, ami egyáltalán nem azonos az offline-nal, hiszen egy attól teljesen eltérőt is fel lehet építeni. Életkort, nemet változtathatunk, bármit hazudhatunk, és az arra adott reakciók, például lájkok alapján értékeljük magunkat. Ez a serdülőkorban egy nagyon veszélyes elcsúszási lehetőség, hiszen a tiniknek létfontosságú a kortársi visszajelzés. Csak hát 

az interneten nem a valós énjükre kapnak valós reakciót. 

Adott esetben a gyerek által adott hamis információkra őt nem ismerő, anonim emberek fognak visszajelzéseket adni, ők fogják építeni a gyerek fiktív online énjét. 

Ez a kettősség nem okozhat személyiségzavart? 

Gyerekkorunkban van az a képességünk, hogy bár tökéletesen elmerülünk a játékban, de mégis megvan a realitásérzékünk. Erre szoktam mondani, hogy nincs olyan gyerek, aki elnézné, hogy a mama bele is harap abba a homokpogácsába, amit a játszótéren odavisz a mamának. Mert ott van a realitáskontroll. Addig pedig mehet minden, amíg ott van ez a kontroll. Ha ez elkezd összemosódni egy fiktív személyiséggel, akkor az azt jelenti, hogy az énem, vagy a szükségleteim vagy a társas kapcsolataim vagy az önértékelésem valahol sérült. Addig nincs baj, amíg bármilyen médiumot használva a gyereknek a józan realitáskontrollja megmarad, hogy adott esetben tudjon reflektálni rá, hogy tudja, hogy az nem valóság.  

Forrás: Thinkstock

És ha már egy bajba jutott tini a szüleinek nem mer szólni, mennyire gyakori, hogy a barátaitól kér segítséget? 

A felmérésből azt látjuk, hogy majdnem 40 százalék azt mondja, hogy szól a barátainak. A másik válasz az volt, hogy kikapcsolják inkább a telefont, számítógépet, vagy pedig, hogy inkább ők is küldenek egy bántó üzenetet. 

Szép. Így jön létre a zaklatásspirál. 

Igen, visszaütnek. Ez pedig, ugye, nem kívánatos, ezért kellene az, hogy ha már könnyebb egy baráttal megbeszélni, akkor az a barát felkészültebb legyen a témában és akár felnőttől is merjen segítséget kérni. De a legfontosabb mégis az lenne, 

ha a szülő és gyerek között már egészen kicsi kortól kölcsönös bizalom épülne ki. 

A fő gondolat, hogy a szülők ne riadalommal, hanem magabiztossággal őrizzék meg a felnőtt szerepüket, hiszen több a tapasztalatuk, tudják, hogyan viselkednek egymással az emberek, ezt a tudásukat pedig szépen folyamatosan át tudják adni a gyereknek. Ez lenne az az út, ami mentén haladni kellene. Nem az idővel kellene annyit foglalkozni, nem azzal, hogy a gyerek ne üljön két órát a gép előtt, mert függő lesz, hanem a tartalommal, hogy mit csinál a gép előtt. Az önvédelmi mechanizmusnak pedig automatikusnak kellene lenni, hogy a gyerekek igenis szóljanak a szülőknek.