Manapság igen komolyan veszik a gyermeki lélek ápolását és testi, valamint mentális fejlődésük védelmét. Ezt bizonyos kultúrákban talán sikeresen túlzásba is vitték, elég csak a hópehely nemzedékre gondolnunk. Ám tény, hogy a múltban gyereknevelés címszó alatt történtek eltűnéséért örökké hálásak lehetünk.
Volt idő, amikor a csecsemőket 12 hónapos korukig szorosan bepólyálták, tehát nem tudták megélni a mozgásfejlődés „kötelező” szakaszait. Mégis, amikor a pólya lekerült róluk, pár hét alatt felálltak és járni kezdtek.
Amikor a kisbabákra senki sem tudott vigyázni, az anyák kivitték őket magukkal a földekre: a kisebbekre ráfordítottak egy fonott kosarat, a nagyobbacskáknak ástak egy gödröt és abba tették őket. Mindezt a védelmük érdekében, hiszen így nem tudtak elmászni, elkószálni.
A gyermekek testi fenyítése még a múlt században is természetes és gyakran alkalmazott nevelési eszköznek számított otthon és az iskolákban is. Sőt, bár a most hatályos gyermekvédelmi törvény tiltja, a szülők sajnálatos módon még manapság is előszeretettel alkalmazzák.
A középkorban – főként a szoptatós dajkák – gyakran adtak ópiumcseppeket a csecsemőknek, hogy ne sírjanak. Az ilyen nőknél ugyanis egyszerre több csecsemőt is elhelyeztek, ők pedig ezzel a módszerrel szerettek volna némi nyugalmat csempészni az életükbe.
A bölcsődék előtti időkben, amikor mindkét szülő reggeltől estig dogozott, és nem volt, aki vigyázzon a kisgyerekekre, a lábuknál fogva odakötözték őket az asztalhoz, a csecsemőket pedig egyszerűen a kiságyban hagyták. Ezzel próbálták biztonságban tudni őket, cserébe viszont több órán át is sírhattak, éheztek, szomjaztak.
Még 200 évvel ezelőtt is természetes volt a gyerekmunka, már 5 évesen – jobb esetben – libákat tereltek, rosszabb esetben bányákban dolgoztak a kicsik.