A te döntéseid a te felelősséged, ne a szüleidet okold a boldogtalanságodért!

viselkedés magazin felelősségvállalás szülői minta döntés
Vannak olyan gyermekkori traumák, lelki sérülések, melyekből felépülni egy élet is kevés. Szakemberek gondoskodása, terápiák segítik a lelkileg súlyosan sérült emberek túllépésre tett kísérleteit, több-kevesebb sikerrel. Nem róluk lesz most szó. Azokról a férfiakról és nőkről mesélek, akiket nem vert és hanyagolt el senki, akik többé-kevésbé szerető családban nőttek fel, normális - ha van egyáltalán ilyen - gyerekkoruk volt, mégis, érett koruk ellenére is a szüleiket okolják a saját elrontott életükért.

Ennek sem volt gyerekszobája - gyakran hagyja el a szánkat ez a mondat, amikor valaki nem éppen úgy reagál, viselkedik, ahogy az adott szituáció indokolná. Van ebben valami igazság, hiszen sok felnőttkori furcsaságunkat hozzuk gyerekkorunkból. Vannak olyan berögződseink, sérüléseink, melyek indokolatlan válaszreakciókat váltanak ki belőlünk, de amikor felismerjük, legtöbben igyekszünk változtatni. Ám nem mindenki van ezzel így.

Nekem senki ne mondja meg, mikor, mit ehetek

"A feleségem zugevő. Korábban, akárhol voltunk, akármit főztünk, ha a kedvencét is, ha leültünk enni, csak egy kis adagot szedett. Mégis folyton fájt a gyomra és jelentős túlsúlyt szedett fel, amiben nyilván benne volt a terhesség és a szülés is. Nem bántottam érte, sőt, sajnáltam, hogy ilyen kevés étel mellett is hízik, ráfogtam a hormonokra. Aztán egyszer rajta kaptam, hogy a hűtőből lakmározik, nem akarom megbántani, de szinte rágás nélkül falta az ételt. Akkor derült ki" - meséli Árpi Lénáról, akiről ekkor tudta meg, hogy sosem mer előtte annyit enni, amennyit kíván, inkább megvárja, míg hallótávolságon kívül kerül, és akkor csap le a hűtőre, azaz a tartalmára. A nő ekkor mesélte el a párjának, hogy gyerekkorában az apja nem engedte, hogy azt, annyit és úgy egyen, amit és amennyit szeretne, mert félt, hogy kövér lesz.

Nekem senki ne mondja meg, mikor, mit ehetek Forrás: Shutterstock/Pixel-Shot

Felnőve, apja minden 1-1 deka hízásnál nagyokat sopánkodott, hogy kár érte, pedig milyen szép és vékony kislány volt.

Így a legnagyobb vágya az lett, hogy korlátlanul ehesse a párizsit és a téli szalámit, de főleg az édességeket, melyektől teljesen el volt tiltva. Léna attól félt, ha Árpi látja, hogy "sokat" eszik, akkor megutálja majd, ezért inkább a "háta mögött" evett.

"Amikor ezt mindketten tudatosítottuk, sikerült elérnem, hogy bátran falatozzon velem, így nem kell a hűtőből "lopkodnia" az ételt, sőt, amikor diétázni kezdett, vele ettem azt, amit neki szabadott, mondván, nekem sem árt, ha egszségesebben táplálkozom. Így támogattam a diétában, illetve megkért, hogy szóljak rá, ha kilengést tapasztalok. Az első alkalommal, amikor szóltam, hatalmas balhét rendezett, mégis mit képzelek, olyan vagyok, mint az apja, sajnálom az ételt és gyűlölöm, mert kövér. Akkor még elmagyaráztam, hogy ő kért meg, megértette, bocsánatot kért, azt mondta, máskor is nyugodtan jelezzek. Másodszor is megtettem, bár ne tettem volna! A válás közelébe kerültünk, annyira felhúzta magát a semmin" - meséli a férfi, aki azóta nem szól, de nem is kell. Léna észreveszi magától is, ha túl sokat evett, és olyankor Árpin csattan az ostor. Mert mit képzel, hogy néz rá, csak nem hiszi, hogy megmondhatja neki, mikor, miből, mennyit egyen! Felnőtt nő, azt csinál, amit akar, nem egy férfi fogja neki megmondani, mikor mit tehet.

Ha nem tetszik, össze lehet pakolni, harsogja minden alkalommal.

Árpi szakembert javasolt, a felesége válást.

Vagy az van, amit mondok, vagy nem szólok hozzád

Anikó sokáig nem értette, miért van az, hogy ha felhoz egy olyan témát, amelyik volt párjának, Tamásnak kellemetlen, ő miért nem válaszol, legalább annyit, hogy nem szeretne róla beszélni. Ha valami nem úgy volt, ahogy Tamás tervezte vagy szerette volna, elhallgatott és hosszú ideig nem szólalt meg. Ha Anikó eleget nyaggatta, mi a gond, ment a vádaskdás, hogy a lánynak semmi nem jó, Tamás tervei mindig le vannak söpörve, így a nő inkább tette, amit a férfi akart. Egy darabig. Egy alkalommal úgy döntött, beleáll a történetbe, nem hunyászkodik meg, Tamásra zúdította a véleményét, elvégre ez a kettejük közös élete, nem lehet, hogy a férfi lelki terrorral érje el, hogy mindig neki legyen igaza.

Vagy az van, amit mondok, vagy nem szólok hozzád Forrás: Shutterstock/Goksi

Kiderült, hogy Tamás anyukája olyan anya volt, aki nem tűrt ellentmondást, sem a gyerekeitől, sem a férjétől. Amit ő kimondott, annak úgy kellett lennie. Ha nem úgy volt, ordibálás, ajtócsapkodás és "csenddel verés" volt a válasz. A fiú kamaszkorában döntött úgy, hogy nem hagyja magát, ha az anyja nem szól hozzá, ő se beszél vele, majd meglátják, ki bírja tovább. Mindig Tamás nyert, olyankor az anyja sírva-mártírkodva közelített fiához, azt éreztetve vele, hogy ő az élete értelme, s a fiú mégis mennyire gonosz vele. Anikó és Tamás együtt sírtak és eltökélték, most, hogy megvolt a felismerés, változtatnak. Pár hétig ment is minden, mint a karikacsapás, aztán visszatértek a régi kerékvágásba. Anikó időnként szólt, Tamás védekezett, ígérgetett, ideig-óráig működött minden, de a vége szakítás lett. A nő inkább olyan férfira vágyott, aki nem csak kora alapján felnőtt, vállalja magért és a tetteiért a felelősséget, nem pedig a szüleire hárítja azt.

Két történet, de millió másikat is el lehetne mesélni, arról, hogy hiába a felismerés, az akaratgyengeség és a kisebbik ellenállás győz a józanész felett.

Nem "segítesz" közös lakásotokat kitakarítani, mert azt mindig anyukád csinálta, női munka? A feleséged pucolja utánad a vécét, mi másért nősültél volna meg?

Ha probléma adódik a szomszéddal, a tanárokkal, bárkivel és bármivel, a férjedet küldöd, oldja meg? Hiszen azt mindig apukád csinálta, férfi dolog, miért is mentél volna férjhez, ha nem támaszkodhatsz a férfira?

Nem tehetsz róla, téged így neveltek? Anyukád elnyomott, apád túlféltett, féltél a nagymama haragjától, a nagypapi mindig mindent megtett, amit követeltél?

Ilyen vagy, téged így kell elfogadni?

Léna is ezt gondolta, és észre sem vette, hogy Árpi ezt meg is tette. Olyannyira belefeledkezett gyerekkori sérelmeibe, hogy férje hiába nyújtott segédkezet, ő nem kapaszkodott bele. Sokkal egyszerűbb volt kihívóan, a férfit tekintetét fürkészve falni az ötödik gombóc fagylaltot és szitkozódni, mint belátni, hogy már nem gyerek. Elfogadni, hogy apja a maga módján jót akart, azért igyekezett vékonyan tartani a lányát, mert ő maga elhízott gyerekként rengeteg bántást kapott a társaitól. Elfogadni, hogy ez a múlt, s neki ezzel a háttérrel kell feltápászkodnia a padlóról, megrázni magát és egyenes háttal, felemelt fejjel kialakítania az új szokásait. Ehelyett azt sikerült elérnie, hogy Árpi igyekszik minél kevesebb időtt otthon tölteni, és nem asszonya túlsúlya miatt, hanem a vádak ellen védekezve, melyekkel Léna olyannak akarja beállítani őt, amilyen sosem volt. Csak a gyermeküket sajnálja...

Tamás azóta több barátnőt is elfogyasztott, bár pontosabb, hogy efogytak mellőle. A régi, berögzött viselkedését senki nem bírta elviselni, pláne nem olyan sokáig, mint Anikó. Visszasírja a boldog(nak vélt) éveket, többször megpróbálta visszaédesgetni exét, azonban ahogy a többi nő, úgy Anikó is azt mondja: ha majd gyereket akar, szülni fog, de hogy nem fogadja örökbe és lesz az anyja egy másik nő elrontott 40 éves fiának, az egészen biztos. A férfi többször felrótta saját anyjának, hogy miatta lett olyan, amilyen, ő a hibás, hogy még mindig nincs felesége és nem tud unokával szolgálni, ám változtatni ő sem képes. Az önismeret útján elindulni számára túl nagy energiabefektetés lenne, inkább egyedül van, hétvégenként az anyjánál ebédel és közben versenyt panaszkodik a mamával.

Meddig okolhatjuk a szüleinket a felnőttkori "nyomorúságainkért"?

Mikor jön el az a pont, amikor belátjuk, hogy ennyi volt, innentől mi irányítjuk az életünket, felelősséget vállalunk a döntéseinkért, tetteinkét és viselkedésünkért? Önmagunkért...

Szakemberek szerint 30 éves korára már mindenkinek illik odáig eljutnia, hogy felismerve kisebb-nagyobb defektjeit, tesz azért, hogy boldog életet élhessen. Hiszen nemcsak a döntéseinkért, a viselkedésünkért, tetteinkért, de a saját boldogságunkért is kizárólag mi magunk tartozunk felelősséggel. Ha te nem gondoskodsz a saját jóllétedről, senki más sem fogja házhoz vinni neked a kiegyensúlyozott, boldog életet. Ami ott kezdődik, hogy elfogadod és felvállalod magad, tudatos döntéseket hozol, azokat nem mástól várod, nem sodródsz, és így nem is hárítod a felelősséget másra.

Nem ártok és nem hagyom, hogy nekem ártsanak. Felnőttként élek, felnőttként érzek. Hiszen felnőtt vagyok.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.