2025.10.21.
Te szívesen látnád, ahogy a gyereked kontroll nélkül vergődik a földön, miközben valaki fölé tornyosulva lefogja? Pontosan ez történik csiklandozás közben, mégis szinte minden családban bevett gyakorlat.
Lefogod, erőszakkal hozzáérsz, ő pedig képtelen menekülni. Egy ártatlannak tűnő kis játék, ami önkéntelenül is megnevetteti a gyereket, miközben legbelül szenved tőle. Ez bizony a csiklandozás, ami gyakorlatilag minden családban magától értetődő közös program. Ám, ha a mélyére nézünk, ez inkább lehetne büntetés, mint a móka része. Hiszen hiába a hangos kacagás, a csikizés inkább kellemetlen, sőt, bizonyos esetekben akár megalázó is lehet.
Forrás: Shutterstock
A csiklandozás nem játék, inkább kínzás
Egyáltalán nem túlzás kínzásként emlegetni, ezt pedig felnőtt fejjel értjük meg igazán. Kifejezetten rossz érzés tud lenni, hiszen elveszítjük a testünk feletti kontrollt. Összegörnyedve próbáljuk védeni a csikisebb részeinket, miközben nevetünk, a másik pedig erősen lefog minket. Ez az érzés a gyerekeknél még erősebben van jelen, hiszen kisebbek, gyengébbek egy felnőttnél. Ráadásul ott a családi kötelék, a bizalom kérdése is.
Hányszor torkollt egy-egy csikiparti sírásba vagy sérülésbe, amikor az elszenvedő fél megrúgta vagy megütötte a másikat? Az se ritka, főként kisebb gyerekek esetében, hogy csiklandozás közben egyszerűen bepisilnek. Ez pedig rendkívül megalázó, főként, ha a többiek kinevetik miatta.
A történelem során a csiklandozást számos alkalommal használták kínzásként vagy épp büntetésként. Már az ókori rómaiak is bevetették a kisebb bűncselekmények elkövetőivel szemben: talpukat sóba mártották, majd kecskékkel nyalatták le róla. A második világháború alatt előszeretettel szórakoztatták magukat az őrök, élvezve, ahogy a szörnyű sorsú rabok csiklandozás közben nevetnek. Ezeken túl is sok kultúrában alkalmazták a csikizést hasonló elvek mentén, hiszen ezzel a végtelenül egyszerű módszerrel könnyedén kontrollvesztésre kényszeríthettek bárkit.
Forrás: Shutterstock
Hatalomgyakorlás családon belül
Csikizés során a csiklandozó tényleges hatalmat gyakorol a másik felett. Nála van a gyeplő, vagyis az a kéz, ami önkéntelen, reflexszerű mozgásra és hangokra készteti a másikat, és elveszi tőle a menekülés lehetőségét. Ezért is van, hogy a szülők igen rossznéven veszik, ha a gyerek megpróbálja őket visszacsikizni, sőt, gyakran meg is torolják az ilyen „arcátlanságot” egy még intenzívebb csiklandozással. Az egészben az a legrosszabb, hogy a gyerek elhiszi, hogy élvezi, ez pedig az egyik legrémesebb a csiklandozás hatásai közül. Hiszen a nevetés olyan kémiai folyamatokat indít be a szervezetben, mintha valóban boldog lenne.
Miért lehet mégis sok szülő „ártatlan” szeretetnyelve a csiklandozás?
Ennek oka a gyereknevelési mintákban keresendő. Engem is csikizett apa, én is csikizem a gyerekemet, mert ez egy jó családi móka. Nem véletlen, hogy elsősorban az apák csikizik a gyerekeiket, hiszen ez egy könnyen kivitelezhető kapcsolódás, egyfajta szeretetnyelv a részükről. Itt azonban nincs beleegyezés, ráadásul olyan érzékeny területeket érintünk közben, mint a talp, a hónalj, a has vagy a tarkó. A gyereket a nagybácsi, az osztálytárs is épp úgy megcsikizheti, senki sem fog érte szólni, hiszen ez csak játék. Még akkor sem, ha az önkéntelen kacagás közben a gyerek könyörög, hogy engedjék el. Arra neveljük a gyerekeket, hogy ne engedjék magukat megérinteni másoknak, miközben ezzel a játékkal épp ezt várjuk el tőlük. A testhatárok kialakítása és tisztelete ott kezdődik, hogy komolyan vesszük a gyerek jelzéseit.
Ez nem móka, ez uralkodás, nem vidáman közösen eltöltött percek, hanem a másik kiszolgáltatottságán való élvezkedés.
Itt az ideje a csiklandozást kicsit más szemmel nézni! Ha a gyerek azt mondja, olyan jelzést ad, hogy elég volt, azonnal hagyjuk abba! Ha nekünk lehet, lehessen neki is, hiszen ezzel támogatjuk a családon belüli egyensúlyt. Bármi is történik a csikizés közben, soha ne nevessük ki, ne illessük bántó szavakkal, és ne bagatellizáljuk az érzéseit. A legjobb azonban mégis az lenne, ha más módját találnánk a közös időtöltésnek, valamit, ami érzelmileg és fizikailag is biztonságosabb a számára.
