Az egykékből lesznek a nárcisztikusok? − Kiderül, mi az igazság

Nagyon sokáig úgy gondolták, hogy azokból a gyerekekből, akinek nincs testvérük nagyon könnyen önző, egocentrikus felnőttek lesznek. Azt gondolták: az egykékből lesznek a nárcisztikusok, mivel testvér hiányában nem tanulták meg az alkalmazkodást. A modern pszichológia szerint nem attól függ a nárcizmus kialakulása, hogy van-e testvér, hanem attól, hogyan nevelik a gyermeket.

A nárcizmus nem születési adottság 

A nárcizmus nem velünk születik, és nem is attól függ, hányan vagyunk testvérek. Sokkal inkább arról szól, milyen mintákat kapunk gyerekként. Ha a szülő túldicsér, minden igényt azonnal kielégít, és sosem engedi, hogy a gyerek megtapasztalja a kudarcot, azzal megtanítja: ő a világ közepe. Ha viszont a gyerek sosem kap elismerést, csak kritikát, akkor az ellenkező véglet jön: belül üresnek érzi magát, és felnőttként állandó bizonyítási kényszer hajtja. Egy biztos: az egyke nem egyenlő a nárcisztikussal. Sok egyke épp ellenkezőleg, érettebb, önállóbb és felelősségteljesebb – hiszen több időt tölt felnőttek között, és korán megtanulja, hogyan kezelje az egyedüllétet. 

Nevelési hibák, amik nárcisztikussá tehetik a gyereket

A gyerekkor a legfogékonyabb időszak a személyiség formálásában, a nárcisztikus vonások nem egyik napról a másikra jelennek meg – apró minták, visszajelzések, és érzelmi élmények építik fel őket. Nézzük, melyek azok a tipikus nevelési hibák, amelyek – akár jó szándékkal is – a gyerek későbbi önértékelését torzíthatják. 

Amikor a siker a legfőbb mérce 

Vannak családok, ahol a szeretet feltételekhez kötött: ha a gyerek győz, ha kitűnik, ha elhozza az első helyet – akkor jár a dicséret. Ha nem, csend vagy csalódottság következik. Ebben a légkörben a gyerek azt tanulja meg, hogy csak akkor szerethető, ha teljesít, és ez a belső minta felnőttkorban is ott marad. A nárcisztikus személyiségre jellemző folyamatos bizonyítási vágy gyakran innen ered. A szeretet feltételekhez kötése azt üzeni: „akkor vagy értékes, ha jobb vagy a többieknél.” A pszichológiai kutatások szerint a túldicsérő, de reális visszajelzéseket nélkülöző nevelés torz önképet alakít ki – és ez nemcsak egykéknél, hanem többgyerekes családokban is előfordulhat.

Leértékelő családi légkör 

A másik véglet, amikor a gyerek sosem elég jó. Az egyik szülő folyamatosan kritizál, lekicsinyli, akár a testvérek előtt is megszégyeníti. Ilyen helyzetben a gyerek állandó bizonyítási kényszerbe kerül: szeretné végre kiérdemelni a dicséretet, amit sosem kap meg. A folyamatos leértékelés gyakran vezet úgynevezett vulnerábilis nárcizmushoz. Ez nem a harsány, magamutogató típus, hanem a csendes, érzékeny, sértődékeny változat: a külső önbizalom mögött mély bizonytalanság rejtőzik. Ezek a gyerekek felnőttként is küzdenek a belső kritikussággal – azzal a hanggal, ami minden hibára azonnal figyelmeztet. 

Az „aranygyermek” szerep csapdája 

Sok családban van egy különlegesnek tartott gyerek, akit a szülők piedesztálra emelnek. Mindenben ő a legjobb, legszebb, legokosabb. Ezzel azonban a szülők gyakran saját kielégítetlen vágyaikat élik ki: az aranygyermek sikerei az ő önbizalmukat táplálják. A gyerek pedig megtanulja, hogy a szeretet nem jár automatikusan, csak ha megfelel az elvárásoknak. Ez a különlegesség később teher lesz: a felnőtt életében is azt hajszolja, hogy mindig csodálják, mindig elismerjék. Ráadásul a család többi gyereke gyakran háttérbe szorul – ők lesznek a másik, a kevésbé tehetséges testvérek, ezek a gyerekek felnőttként gyakran küzdenek alacsony önértékeléssel és elhanyagoltságérzéssel. 

A legjobb, amit egy szülő tehet: nem a tökéletességet várja el

A nárcizmus tehát nem sors, és nem is egykehatás. Sokkal inkább a szeretet és a határok egyensúlyának kérdése. A gyereknek szüksége van elismerésre, de arra is, hogy megtanulja: mások is fontosak. Meg kell tapasztalnia a dicséretet, de a kudarcot is – mindkettő nélkülözhetetlen az egészséges önértékeléshez. A legjobb, amit egy szülő tehet: nem a tökéletességet várja el, hanem a fejlődést értékeli. Ha a gyerek érzi, hogy akkor is szerethető, ha hibázik, és akkor is fontos, ha nem a legjobb, abból nem nárcisztikus, hanem stabil önértékelésű, empatikus felnőtt lesz.