Pedig sokszor nemet mondani a legnehezebb a világon. És nem csak másoknak, akár saját magadnak is.

Azt vettem észre magamon, hogy az idő haladásával egyre több dologra vagyok képes nemet mondani. Régebben ez nem így volt, mert mindig a jó szándék vezérelt, hogy másoknak segítsek. Ez most sem változott, hiszen a szeretteim boldogulása a mai napig szívügyem, de már rájöttem arra, hogy akiknek én is fontos vagyok, azok nem fognak kevésbé szeretni azért, mert valamire nemet mondok.

„Akiknek én is fontos vagyok, azok nem fognak kevésbé szeretni azért, mert valamire nemet mondok”Forrás: Thinkstock

A dolog nehézsége abban rejlik, hogy az ember vágyik a világ szeretetére. Te is, én is, és még az is, aki tagadja. Elég kevés olyan élőlény van a Földön, akit magába fogad úgy igazán a szívem, de ezt a maréknyi kis emberközösséget mindennél jobban féltem. És nemcsak őket, hanem a saját szerepemet is az ő életükben.

Volt idő, amikor szinte bárki bármire képes volt rádumálni, persze értelmes kereteken belül, például hogy intézzek el valamit helyette. És én akkor is látszólag boldogan igent mondtam, amikor a hátam közepére nem kívántam az egészet. Mindvégig tudtam akkor is, hogy amit teszek, az nem jó, de a tudatalattim attól félt, hogy talán csorbulni fog a személyem jelentősége, ha másképp cselekszem. Olyan dolgokhoz szoktattam hozzá a környezetem, amik hosszú távon nem voltak tarthatóak, és ezért én vagyok a felelős, mert hagytam.

De a nemet mondás egy másik aspektusból nézve is működik. Korábban például olyan dolgokra is képtelen voltam nemet mondani, amikről tudtam, hogy helytelen döntések, de pillanatnyilag jólestek. Például a férfiak terén sokszor előfordult, hogy olyan helyzetekbe sodortam magam, amik amúgy full ártalmasak voltak, mégis kizárólag az ilyen helyzetek érdekeltek. 

„Sokszor előfordult már, hogy olyan helyzetekbe sodortam magam, amik amúgy full ártalmasak voltak”Forrás: Thinkstock

Aztán ahogy teltek az évek, értek olyan lelki traumák, amik az én tűrőképességemen bőven túlmutattak, és ezek mentén szépen elkezdtem megismerni magam. Idővel körvonalazódott, hogy mi az, amit szeretnék, és mi az, amit semmiképpen sem. Később ezt már meg is tudtam fogalmazni, sőt fel is mertem vállalni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ma már mást sem csinálok, csak reggeltől estig nemet mondok a pasiknak meg a családomnak, de jó érzés a tudat, hogy valamennyit mégiscsak fejlődtem az évek során. Hogy képes vagyok időben felismerni olyan helyzeteket, amikbe jobb nem belemászni. Ez tök jó érzés. Ettől függetlenül olykor ma is teszek olyan szívességeket, amikhez épp nincs kedvem. Ám ami nagy különbség egy korábbi énemhez képest: már nem azért döntök így, hogy mások szeretetéért lobbizzak