Újra a Life.hu-n olvashatjátok Pilát Gábor gondolatait kapcsolatokról, szerelemről, barátságról és persze a szexről is. Most az Egy Férfi és egy Nő című könyvéből olvashattok el egy részletet.

A párválasztás az egyik legnehezebb, és egyben a leginkább üveglábakon álló életfeladat nemcsak azért, mert két magas tudatossági szinten lévő embert kíván, hanem azért is, mert az egyéni igények folyamatosan változhatnak az életkor előrehaladtával. A gyermekkorunkban megélt élmények, a szülői minták, az esetleges traumák párkapcsolati szorongást, elfojtást, kényszeres ragaszkodást vagy az intimitástól való averzív magatartásmintát eredményezhetnek.

A szerelem határtalan érzése a „jóban-rosszban együtt" fogadalmát mondatja ki az anyakönyvvezető előtt, vagy csak otthon összebújva a kanapén. Ennek értelmében valóban sok mindent megteszünk a kapcsolat, illetve a házasság életben tartásáért, de ki kell jelentenünk, ha tényleg mindent megteszünk, akkor jó eséllyel át fogunk lépni olyan lélektani határokat is, amivel már a kapcsolat túlélése ellen dolgozunk. Időnként vannak és lehetnek olyan történések, melyeket jótékonyan elnézünk, és amelyek miatt nagyvonalúan megbocsátunk, és vannak olyanok is, amik miatt nem. De léteznek olyan korlátok, amelyeket egy egészséges lelkületű embernek tilos átlépni.

Azok, akik mindent elnéznek és bármit megbocsátanak csak azért, hogy a kapcsolat túléljen, és a partnerüket ne veszítsék el, ők a kapcsolat- és társfüggők. Ez a játszma olyan, mint egy piaci vásár: két ember kell hozzá.

Társfüggőnek lenni nem lehet egyedül, mindig kell hozzá a másik fél is, azonban ez egy mindkét felet megbetegítő társasjáték, amiben folyamatosan sérül mindkét fél lelke.  

A társfüggőség legjellemzőbb motivációja a magánytól való félelem, ami a kényszeres ragaszkodásban testesül meg. A társfüggő a nimfomán kielégíthetetlen kényszerével csimpaszkodik a párjába, miközben állandó a lelki kielégületlenség állapotában van.

Társfüggőnek lenni nem lehet egyedül, mindig kell hozzá a másik fél isForrás: Shutterstock

Például a feleség jogos elvárása, hogy férje maradjon hűséges, ne kacsintgasson ki a hálószobából. Amennyiben a félrelépés mégis megtörténik, beindul a gépezet. A feleség összeroppan vagy nem, kiabál, vagy csendben marad, férjét vádolja, vagy magában keresi a hibát, de bizonyossággal elveszíti a bizalmát. Ezután sokszor sajnos úgy bocsát meg, hogy a párja nem nézett rá az elkövetett etikátlan tettre, és nem hozott egy olyan döntést, hogy többet nem tesz ilyet. Az asszony megmagyarázza magának, hogy az igazi szeretet mindent megbocsát, és ő igazából szereti az urát, a gyerekeket mindenekfelett óvni kell, meg kell menteni a válás traumájától, és egyébként is egyedül szinte lehetetlen finanszírozni a megszokott családi életszínvonalat. Tehát megbocsát, legalábbis ő ezt így címkézi fel. Valójában azonban vakká válik a tényekkel szemben, megalkuszik, és az önbecsülését feláldozza a látszat oltárán.

Természetesen ezután következik a mindkét fél által jóváhagyott, nyugodtabb időszak a kapcsolatban. A vihar keltette hullámok lassan elcsendesednek, kisimul a víztükör, de minthogy gyakran nem néznek rá a valós problémákra, a régóta működő rossz, illetve éppen nem működő mechanizmusokra, ezért hamar érezni kezdik a következő vihar előszelét. A feleség gyanakszik minden alkalommal, amikor a férje konferenciára utazik, aki viszont már sokkal óvatosabb, és lényegesen erősebb alibit szolgáltat, hogy elhazudja az újabb megcsalást.

A „társfüggőség" kifejezést először az alkoholizmus kapcsán használták. Megfigyelték, hogy bármilyen pusztító is egy alkoholistával való együttélés, a társ annyira ragaszkodhat az alkoholistához, hogy annak az esetlegesen bántalmazó magatartása ellenére is benne marad a kapcsolatban. Ha mégis kilép, a tapasztalat szerint nagy az esélye annak, hogy ismét egy alkoholistával lép kapcsolatra. Ezekből arra következtettek, hogy létezik egyfajta közvetett alkoholfüggőség, amikor az ember az alkoholfüggőtől kerül függésbe. A társfüggőség eredeti jelentését tehát úgy írhatnánk le, hogy kölcsönösen függő, vagy társ a függőségben. Ezért a rehabilitáció érdekében terápiás csoportokat hoztak létre az alkoholisták hozzátartozóinak is. Az eredeti jelentés idővel aztán átalakult, és a társfüggőséget ma már nem egy másik betegség velejárójaként, hanem önmagában álló kórképként definiálják.

A társfüggőségből való kigyógyulás lehetséges, viszont elengedhetetlen és szükséges eleme az önismeret. Ez azt jelenti, hogy képesnek és hajlandónak kell lenni az egyénnek szembenézni önmagával és elég bátornak lennie ahhoz, hogy egy teljesen új nézőpontból tekintsen rá az életére. Mert itt is ez a kulcs: ránézés a helyzetre egy külső nézőpontból. Amíg ez nem történik meg, gyakorlatilag semmilyen gyógyír, és semmilyen terápia nem fog tartós eredményt hozni, hiszen egy valamivel, valakivel azonosult állapotban az ember csak belülről lát. Erre mondta az öreg tibeti orvos: „Édes fiam, rendező legyél az életben, ne színész. A színész csak belülről látja a jelenetet, a rendező azonban az egész színpadot és az egész színpadképet."

Véleményem szerint, sem a világ legjobb tematikájával megtartott előadás, sem könyv vagy bármilyen életvezetési, párkapcsolati tanácsadás sem fog átütő és stabil eredményt hozni, ha nincs meg az emberben a változtatás határozott szándéka és a megfelelő gyakorlatba történő átültetés.


Pilát Gábor, a Tabuk nélkül a párkapcsolatról Facebook oldal megalapítója.