Üvegtigris 3: a dolcsevíta nem fenékig tejfel

Sohasem osztottam azon filmesztéták és kritikusok véleményét, akik körében divat volt fanyalogni az Üvegtigris-filmeken és azok sikerén. Tény, hogy az első két résznek nem volt erőssége a cselekményépítés, hogy a történet (vagy inkább történettelenség) jellegéből adódóan néhol a szétesettség jelei is mutatkoztak, és hogy erősen ingadozó volt a jelenetek élvezeti értéke, főleg a második részben.

De! Az Üvegtigriseknek van szíve, van karaktere, van bája, van hangulata, vannak emlékezetes figurái, és még évek múltán is, ha elkapja az ember egy tévécsatorna esti sávjában, hangosan tud vidulni a poénjain. Ez pedig nem kevés, annyira nem az, hogy az elmúlt húsz évben nem sok magyar vígjáték mondhatta el ugyanezt magáról. Arról a nem elhanyagolható tényről nem is beszélve, hogy az Üvegtigrisek mindkét alkalommal jelentős közönségsikert értek el, azaz egy csomó embernek okoztak örömet és vidám perceket.

Az Üvegtigrisek felé áradó nézői szeretet (és pénz) mértékét mi sem mutatja jobban annál, hogy a széria elérte azt, ami magyar filmek esetében szinte páratlan: trilógia lett belőle. (Annyira páratlan, hogy egyetlen további példát sem leltem hármas számmal ellátott magyar filmcímre, ha ilyenről van tudomásuk, kérjük, írják meg kommentben.) Egy harmadik rész azért rizikós, mert itt már nem elég arra építeni, ami a korábbi részekben működött: valami újat is illik villantani. Talán ezért, talán a korábbi filmek cselekményét ért kritikák miatt most jóval mozgalmasabb történetet kapott az Üvegtigris, amely ráadásul elődeivel ellentétben klasszikus szerkezetben működik: az alaphelyzet nem arra szolgál, hogy abban leledzenek a szereplők végig, hanem arra, hogy kizökkenjen, majd az ebből következő konfliktusok ok-okozati rendszere vezet szépen a megoldásig.

Konkrétan: Lali (Rudolf Péter, ki más) egy őrült pillanatban úgy dönt, hogy hátrahagy csapot-papot-Üvegtigrist, és egy fennhéjázó ügyvéd (Kamarás Iván) menő kocsiját és menő személyazonosságát lenyúlva Pestre utazik Sanyival, a Király Sanyival (Horváth Lajos Ottó) együtt. Ahol jól is haladnak egy darabig a dolgok, luxusélet és barna bombázó (Szabó Erika, hm... hiteles alakításában), de aztán a dolcsevítáról is kiderül, hogy nem fenékig tejfel. Közben pedig a régi haverok, Róka, Gaben, Csoki és Cingár (Gáspár Sándor, Reviczky Gábor, Csuja Imre, Szarvas József) fogva tartják az otthagyott ügyvédet, illetve bizarr megmentőseregként a megszökött és bajba jutott barátjuk segítségére sietnek.

A szerkezetváltás jót is tett az Üvegtigrisnek, meg nem is: eleinte kicsit idegenül mozognak a karakterek az új szituációkban, vagy csak nézőként idegen így látni őket. Később viszont pont a figurák viszik el a filmet, ami azért határozottan jobb lett a tisztességesen felépített sztoritól, még ha az nem is valami bravúrosan csavaros történet, csak egy korrekt szerepcserés-félreértős komédia. Szóval az új Üvegtigris más, mint a többi: erőssége a cselekményépítés, és noha a jelenetek és a poénok élvezeti értéke némileg ingadozó, van szíve, karaktere, bája, hangulata, emlékezetes figurái, és néhány év múlva, ha elkapja az ember egy tévécsatorna esti sávjában...