Catherine Deneuve született feleség lett

A Született feleség olyan, mint ha Francois Ozon rendezőnek Deneuve életműve előtti tisztelgés is lenne a célja. Örömjátékot kínál a színésznőnek egy mindig újabb és újabb oldalát megmutató, összetett és emlékezetes karakterrel. Burkolt utalásokat csempész a filmbe a sztár korábbi filmjeiből: feltűnik itt A Nap szépének látszólag makulátlan erkölcsű, valójában buja fantáziájú felesége, vagy Deneuve és Gérard Depardieu szerelmi kettőse is Az utolsó metróból. Ozonnak nem ez az első közös filmje a sztárszínésznővel: a kortárs francia film egyik legeredetibb rendezője a sokszor nagyon súlyos (melo)drámai hangütésű filmjei (5x2, Utolsó napjaim) között időnként készít egy-egy könnyedebb filmet is, ilyen volt a 8 nő néhány éve, az egyik főszerepben Deneuve-vel.

És ilyen a Született feleség is: vígjáték, vagy még inkább szatíra, amely egy hagyományos (francia) komédia karaktereit és fordulatait vonultatja fel, ugyanakkor csavar egyet a képleten, és az egészet egy jó adag öniróniába csomagolja. Olyannyira, hogy a rendező-író Ozon még időben is eltávolítja a filmet az "itt és most"-tól: a cselekményt a hetvenes évekbe helyezi, az alkotása külsőségeiben és hangulatában pedig folyamatosan rájátszik ennek a retróvilágnak a (szinte) meseszerűségére.

A film rendkívül sok érdekes kérdést vet fel a női szerepekkel kapcsolatban, és cseppet sem egyoldalúan vagy propagandisztikusan, hanem a humor segítségével, a maguk a összetettségében vizsgálja őket. Ugyanakkor viszont nem döccenőktől mentesen: a film során egyre újabb és újabb információk derülnek ki a főhősnő múltjáról, és ezek némelyike esetében az az ember érzése, hogy az alkotók egy-egy poénos fordulat kedvéért feláldozták a jellemek és a sztori következetességét.