„Az autizmus nem szűnik meg a gyerekkorral” - A Pokolgép gitárosa olyan világra vágyik, amiben a fiának is van hely

A Pokolgép gitárosaként is ismert Z. Kiss Zalán 2019 óta készít dalokat ismert előadókkal egy nemes ügyért. Közreműködött már többek között Charlie, Keresztes Ildikó, Pásztor Anna, Boros Csaba és Nagy Feró is, Szolnoki Péter pedig idén másodjára állt a jó ügy mellé. Fel akarják hívni a figyelmet az autizmussal élőkre, utat mutatva egy empatikusabb világ felé. Interjúnkban Zalánnal és Péterrel beszélgetünk motivációikról, társadalmi szerepvállalásról és zenei kifejezésmódról az Amíg lélegzem című videóklip debütálása kapcsán, amit az autizmus világnapjára készítettek.

Április 2-án van az Autizmus Világnapja, aminek apropóján már évek óta megjelentettek dalokat. Mik voltak a fő motivációk a számok elkészítésére?

Z. Kiss Zalán: Az első dal 2019-ben kicsit magamnak íródott. Azt a dalt én énekeltem, és bár nem vagyok énekes, sokat segített, hogy kiadtam magamból az érzéseimet. A sorstársak visszajelzései azt mutatták, hogy nemcsak nekem segített az a dal, hanem nekik is. Ezért fogtam bele ebbe a misszióba, hogy évről évre, a szakma legjobbjaival dolgozunk együtt egy-egy dalon.

Péter, te hogyan kerültél a projektbe?

Szolnoki Péter: Zalán 2020-ban kért fel először, hogy énekeljem el a Leszek én a hangod című dalt, melyet Duba Gábor szövegíró barátommal közösen írtak és amely az Autisták Védőotthonában dolgozó gyógypedagógusok számára készült köszönetképpen. Ez a mostani dal a négy évvel ezelőtti közös alkotásunk folytatása.

Milyen üzenetet közvetít a legújabb szerzemény?

Z. K. Z.: Az Amíg lélegzem című dallal arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy az autizmus nem szűnik meg a gyerekkorral. Most még csak 13 éves a nagyobbik fiunk, de élete végéig segítségre és támogatásra lesz szüksége. Jó lenne egy olyan világot teremteni, mire felnő, ahol neki is lenne helye…

Hogyhogy idén is újra együtt dolgoztatok az Amíg lélegzem című szerzeményen?

Z. K. Z.: Imádtam a közös munkát négy évvel ezelőtt Leszek én a hangod kapcsán, azóta vártam, hogy ismét együtt tudjunk dolgozni!

Sz. P.: Zalánnal való barátságunk mellett számomra mindig is fontos volt jó ügyek mellé állni. A gyermekeim édesanya is gyógypedagógus, így nekem mindig is természetes volt, hogy a saját eszközeimmel hívjam fel a figyelmet és segítsek a rászorulókon.

Milyen kihívásokkal kell szembenézni ezen számok megírásakor más dalokhoz képest?

Z. K. Z.: Ezek a dalok nagyon fontosak nekem, hiszen nem csak rólam, vagy rólunk szólnak. Ilyenkor a sorstársak nevében is szeretnénk megjelenni, ami hatalmas felelősség és motiváció is egyben. Sok előkészület, agyalás, alkotás eredménye minden dal, aminek minden percét élvezem.

Kiket szeretnétek elsősorban megszólítani, akik még nem találkoztak személyesen az autizmussal vagy akik első kézből ismerik?

Z. K. Z.: Mindenkit. A legfrissebb kutatások szerint, minden 54. ember autista. Ez azt jelenti, hogy egészen biztosan mindenki ismer legalább egy autista embert. Ez nem csak a mi ügyünk, ez mindannyiunk ügye.

Hogyan segít a zene az autizmussal élő emberek támogatásában?

Z. K. Z.: Egy dal nem változtatja meg a világot, de mégis hiszek abban, hogy a szemléletformáláshoz kiváló. A zene segítségével könnyebb felhívni a figyelmet az autizmusra, hiszen nem várhatjuk el mindenkitől, hogy magától tudjon mindent róla. Mindig bízom abban, hogy lesz olyan ember, aki miután meghallgatja a dalt, egy picit empatikusabban áll a fiunkhoz hasonló gyerekekhez, felnőttekhez.

Mit gondoltok, zenészként hogyan tudtok tenni azért, hogy befogadóbb társadalommá váljunk?

Sz. P.: Úgy, hogy politika-, és minden érdektől mentesen, őszintén, tiszta szívvel tesszük a dolgunkat. Igyekszem gyógyítani a hangommal. Ironikus, önironikus dalszövegeinkkel pedig szórakoztatva rávilágítani az élet visszásságaira. A zenénkkel, koncertjeinkkel próbáljuk elfeledtetni a hétköznapok búját-bánatát, ellensúlyozni az emberek megosztottságát és erősíteni az összetartozás érzését határokon innen és túl.

Pár szóban tudnátok mesélni a hozzá készített animációs videoklipről?

Z. K. Z.: A feleségem, Z. Kiss Adrienn meseíró pontosan egy évvel ezelőtt elképzelt egy rajzos történetet arról, ami bemutatja, hogy mennyi elutasítás éri az autista gyermekeket nevelő családokat, mégsem adják fel. Ehhez írtam én zenét, Duba Gábor szöveget, Németh Ibolya pedig megrajzolta a történetet. A videoklipben nem csak azt látjuk, hogy az intézményi ellátás milyen nehéz, hanem azt is, hogy mi szülők, mennyit dolgozunk a gyerekeink boldogulásáért. Nem adjuk fel „amíg lélegzünk”…

Milyen reakciókat kaptak az előző években kiadott dalok? Volt olyan visszajelzés, ami különösen mélyen érintett vagy meghatározó volt a számotokra? Tudnátok mesélni egy-egy ilyen történetet?

Z. K. Z.: Évről évre a világnap közeledtével egymást érik a megkeresések. Intézmények dolgozói, érintett szülők éneklik el valamelyik dalunkat, hogy felhívják a figyelmet az autizmusra. Mindig örülök, mert ez azt bizonyítja nekem, hogy sikerült valami olyat összehoznunk, amivel tényleg sokan tudnak azonosulni. Egyszer egy rendezvényen egy apuka leszólított, hogy ugye én írtam a Leszek én a hangod…-at. Könnyes szemmel osztotta meg velem, hogy mennyit kap attól a daltól egy-egy nehéz nap végén. Azt hiszem ezt a visszajelzést, soha nem fogom elfelejteni.