A Cápa megtanított félni a nyártól – Köszi Spielberg, már a naptejtől is rettegek

A kétezres évek elején történt, amikor még a nyári szünet nemcsak azt jelentette, hogy onnantól a gyerekek csak és kizárólag a szüleik idegeit teszik tönkre, hanem azt is, hogy a suli végével szinte korlátlan mennyiségben lehet Cartoon Networkot nézni. Június 20-a volt, a Cápa bemutatójának évfordulója – bár ezt akkor még nem tudtam. Azt viszont igen, hogy meleg van, nyár van, és hogy szeretem a Scooby-Doot.

A Cápa a semmiből bukkant fel

A Cartoon Network akkoriban megosztott műsorstruktúrában működött: napközben rajzfilmet sugároztak, este nyolc után viszont átvette a terepet a TLC – Turner Classic Movies, ahol mindenféle régi film ment. Az ember gyereke naivan bekapcsolta, hogy majd Scooby-Doo-t néz, de tizenkét évesen az ember még sok mindent nem ért. Például hogy mit keres egy 1975-ös mozifilm a mesecsatorna helyén. Vagy hogy miért nézi végig, egyedül, késő este. Talán csak kíváncsiságból. Vagy lehet, hogy volt bennem a mélyről fakadó, belső igény egy élere szóló szorongáshoz, amit majd húsz évvel később terápiában kell felgöngyölíteni.

Nem tudom, mit vártam, de hogy nem egy pszichés vírust, az biztos. Alapból szkeptikus voltam az ilyesztő dolgokkal szemben, hiszen a Rejtély Rt-t úgyis varázstalanítja az egészet. A Cápa viszont nem ilyen volt. Nem csak egy átlagos film, hanem egy olyan élmény, ami ráveszi az ember pszichéjét, hogy elkezdje nyomogatni a pánik gombot, amit Spielberg olyan ügyesen odaszerelt valahová a gyermeki – szóval még fejletlen – limbikus rendszerem peremére. Azóta is, ha víz közelébe megyek, belül elindul a zene a posztraumás emlék hatására:
Dün-dün. Dün-dün. Dündün-dündün.

Ti menjetek a vízbe, én nem leszek cápakaja...

Míg mások alig várták, hogy a Balatonban csobbanjanak, én őszintén gyűlöltem az egészet. A víz gyerekként olyan volt, mint egy gigantikus, iszapos zsákbamacska, ami felett nem lehet uralkodni. Soha nem tudhatod, mi van benne. Annyi biztos, hogy hideg, sötét, az iszap ragacsos és hogy bármikor megragadhat valami a lábujjaid közé. Külön kihívás, ha az agyad ilyenkor nem National Geographic dokumentumfilmjeit, hanem A cápát játssza vissza.

A szüleim próbáltak megnyugtatni, hogy „de hát a Balatonban nincs cápa”, akkor úgy néztem rájuk, mint akiket nem tájékoztattak arról, hogy a képzelőerőm egy egész ökoszisztémát képes generálni bármilyen árnyék köré. Másrészt, hogyha már úgy hívják, hogy "magyar tenger", akkor miért is nincs benne cápa? 

Az örök trauma

A nád susogása baljós. A stég alatti árnyék gyanús. A Balaton iszapos feneke egyenesen támadás az idegrendszerem ellen. És ha mindez nem lenne elég, ott van a naptej-paranoia is. Tudod, az a jelenet, amikor minden idilli: frizbi, nevetés, napozás... aztán valaki bemegy a vízbe és az úszómester csak fapofával nézi végig, ahogy lehúzza a mélybe... És most, huszonvalahány évvel később, ha valaki szétkeni a naptejet a hátamon, az agyam belső operációs rendszere rögtön lejátssza ezt a jelenetet.

A cápa ma már sokak szerint unalmas és vontatott. Alig van benne vér, CGI-t nem tartalmaz és pont ettől zseniális. Mert nem az uszony a félelmetes, hanem amit mögé képzelünk. A várakozás. A csend. A kontrollvesztés tudata. Pszichológiailag azt hiszem, anticipációs szorongásnak hívják. Az a fajta félelem, ami nem akkor üt be, amikor baj van, hanem amikor lehetne. És Spielberg mesterien adagolja: a keveset mutatás trükkje, a zene, a reakciók. Minden lassú, de közben a torkodban dobog a szíved.

És azóta is, ha víz közelébe megyek, ott dübörög a tudatom mélyén: 
Dün-dün. Dün-dün. Dündün-dündün. – de most már azt képzelem, hogy én vagyok a cápa.