A rettegés kulisszái mögött: így készítik fel a gyerekszínészeket a horrorfilmekre

Amikor meghallod a „gyerekszínész” és a „horrorfilm” szavakat egy mondatban, talán rögtön egy életre szóló trauma képe ugorhat be. Pedig a valóság sokkal inkább szól nevetésről, tejszínhabos milkshake-ről és színfalak mögötti összekacsintásról, mint a vérfagyasztó sikolyokról. A rettegés ugyanis a vásznon születik meg, a gyerekek pedig többnyire nem is tudják, hogy éppen mitől és milyen „félelmet” kellene eljátszaniuk.

Aprók a vásznon, nagyok a pokolban – Így készítik fel a gyerekeket a horrorfilmekre

A horrorfilmek gyerekszínészei mögött nem démonok állnak, hanem egész stábnyi felnőtt, akik játékossá, biztonságossá és akár felemelővé teszik a forgatást. A pszichológiai titok egyszerű: a gyerekek nem élik át azt, amit a nézők látnak. Nekik ez munka vagy inkább csak egy furcsa, izgalmas játék.

Ami nekünk hátborzongató, az nekik gyakran csak egy újabb nap a játszótéren. Csak itt a homokozó helyett éppen művér van a vödörben. Na da lássuk, hogy kedvenc gyerekszínészeink hogyan is élték meg ezeket a „traumákat.”

Carrie Henn, az Alien kis Newtje például úgy emlékszik vissza, hogy a forgatás inkább vízi vidámparknak tűnt, mint halálos űrhorrornak. Volt olyan, hogy elrontotta a jeleneteit, csak hogy még egyszer lecsúszhasson a vízbe. Ha ez trauma, akkor a nyári tábor is az.

A nehéz érzelmi jelenetek előtt gyakran egyszerű, gyereknyelvű példákkal dolgoznak. „Képzeld el, hogy elmarad a szülinapi bulid” – mondja a rendező. Ezzel azonnal megszületik a szomorúság, de a gyerek tudja: ez játék, nem valós veszteség. Így a félelem kontrollált, biztonságos keretek között jelenik meg.

Stanley Kubrick a Ragyogás forgatásán külön ügyelt arra, hogy Danny Lloyd sose tudja, hogy milyen filmet készítenek valójában. A fiú azt hitte, egy családi történetben szerepel. Csak tinédzserként szembesült vele, hogy a „kedves bácsi” valójában baltával rohangált a folyosón.

A horror hatása leginkább az utómunkán múlik. A nyersanyag, a zene, fények és vágás nélkül sokszor inkább komikus, mint félelmetes. A gyerekek a forgatáson legtöbbször csak azt látják, hogy „a furcsa bácsi vicces maszkban bohóckodik”, nem pedig, hogy egy démoni lény támad rájuk.

Talán a legdurvább eset, 1973-ban volt, ahol Az ördögűző forgatásán Linda Blair gerincsérülést szenvedett – az ilyesmi ma már elképzelhetetlen. Törvények, dublőrök és pszichológusok vigyáznak rá, hogy a gyerek testi-lelki épsége ne sérüljön.

Ma már olyan törvények léteznek, amik minden esetben a gyerekek lelki fejlődését nézik. Sőt, ott vannak még a dublőrök, pszichológusok is akik vigyáznak rá, hogy ne történjen semmiféle léleksérülés a kicsikben. Valójában ma már sírásra se kényszeríthető egy gyerek a filmvásznon, hacsak ő maga nem dönt úgy, hogy márpedig most megmutatja az igazi hisztit. Szóval nincs miért aggódni, nyugodtan nézhetünk ijesztő gyerekes filmeket bűntudat nélkül, mert bennük nem okozott maradandó traumákat egy-egy film, velünk ellentétben.