2025.12.01.
Mindannyian emlékszünk arra a napra, amikor rájöttünk, hogy a Mikulás igazából a szomszéd bácsi műszakállal. De vajon meddig engedhetjük, hogy a gyerekünk higyjen a varázsban? A gyereknevelés egyik fontos kérdése: mikor mondjuk el a gyerkőcnek, hogy a krampusz nem létezik?
Mindenkinek megvan a maga nagy lelepleződős sztorija – és általában nem túl dicsőséges. Valaki az óvodai zsúr kellős közepén szembesült azzal, hogy a Mikulás valójában a karbantartó bácsi félrecsúszott szakállal, másnak a nővére árulta el dühében, hogy „nincs is Jézuska, csak anya rejtegeti az ajándékot!”. Ezek a pillanatok egész életre bevésődnek, és valahol innen indul a gyereknevelés egyik legizgalmasabb kérdése: meddig hagyjuk a gyereket hinni a mesékben?
Forrás: shutterstock
Gyereknevelés a karácsonyi kavalkádban: a szakértő válaszol a nagy kérdésre
Az ünnepi hármas – Mikulás, Krampusz, Jézuska – nemcsak kedves tradíció, hanem szimbolikus alakok, akik egy fantáziavilágból érkeznek.
De vajon ártunk azzal, ha fenntartjuk a varázst? Vagy éppen ellenkezőleg: ezzel segítjük a gyerek egészséges fejlődését?
Ebben segített eligazodni Makai Gábor klinikai szakpszichológus, aki szerint nemhogy ártana a mesevilág, hanem egyenesen szükség van rá.
„A szülő nem hazudik – képzeletet épít”: gyereknevelés vs. fantáziavilág
A szakértő szerint az a gondolat, hogy a Mikulás-hiedelem hazugság lenne, teljes félreértés.
„A szülő nem becsapja a gyereket, hanem építi a képzeletét és biztonságot teremt. A gyerekek realitásérzéke még nem szilárdult meg, ezért a mesevilág átmeneti védőréteget ad számukra”.
– mondja Makai Gábor. Ezt a védőréteget pedig a Mikulás jóságos ajándéka, a Jézuska titokzatos érkezése vagy épp a Krampusz játékos „fenyegetése” tölti meg tartalommal.
A fantáziavilág ugyanis nem üres játék: pszichés támasz. A mesehősök segítenek eligazodni abban, mi a jó és mi a rossz, hogyan hatnak a cselekedetek másokra, és hogyan működnek az érzelmek – ráadásul olyan módon, ami a gyerek számára befogadhatóbb, mint a racionális magyarázatok.
Ez nagyon szépen összecseng például az „üveggyerekek” jelenségéről szóló elemzésekkel, ahol a túlzott féltés épp a kreativitást és a saját élményeket korlátozza. A gyerekeknek szükségük van kapaszkodókra – és néha ez a kapaszkodó pont a Jézuska csengőhangja vagy a krampusz fenyegető, de sosem valódi virgácsa.
A fantáziavilág – bármennyire is misztikusnak tűnik felnőtt fejjel – tulajdonképpen a világ értelmezésének egy biztonságos, gyerekre szabott módja. Amíg a gyerek nem érti teljesen a valóság szabályait, addig a mesék strukturálják számára azt:
- megmutatják, hogy a jó cselekedetnek jó következménye van (Mikulás),
- hogy a rosszaság sem végzetes, de vannak keretek (Krampusz),
- és hogy a szeretet egyfajta „csoda”, amiért érdemes várakozni (Jézuska).
Ebben a fantáziában a gyerek otthon van. Ismeri a szabályokat, érti a szereplőket, és közben úgy érzi, hogy egy jóindulatú, kiszámítható világ veszi körül — pontosan ez az érzelmi biztonság az, amire a fejlődéshez szüksége van.
Mire pedig eljut odáig, hogy a realitásérzéke kialakul, a mesevilág szépen, zökkenőmentesen hátrál ki az életéből. A gyerek ekkor már nem igényli a Mikulás titokzatosságát, mert képes arra, hogy a világot önmagában is megértse.
A valóság felismerése így nem törés, hanem természetes lépés.
„A gyerek úgyis magától összerakja a képet” – és nem traumatikusan
A nagy félelem sok szülőben az, hogy mi lesz, ha kiderül az igazság. Lesz-e sírás, düh, csalódás? A szakértő szerint aggodalomra semmi ok.
„A valóság és a mese különválasztása természetes folyamat, általában 6-7 éves kor körül történik meg. A gyerek magától összeállítja a képet, és ha érzelmileg biztonságban van, ebből nem lesz trauma”
– mondja Makai.
Még akkor sem, ha néha mi magunk emlékszünk rá fájdalmasan, amikor „összeomlott a rendszer”. De felnőtt fejjel hajlamosak vagyunk felnagyítani azt, ami nekünk inkább csak meglepő vagy kellemetlen volt.
Ez nagyon hasonló ahhoz, amit a gyerekkori pszichopátia-kutatások is mutatnak: a gyerekek érzelmi rugalmassága sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Nem egy apró csalódás formálja hosszú távon, hanem a szülő által nyújtott stabil érzelmi háttér.
Sok szülőben felmerül az is, hogy vajon mikor kell „elővenni a nagy beszélgetést”. A szakértő szerint erre semmi szükség.
„Ha a gyerek nem kérdez rá, nem kell erőltetni. Ha igen, akkor a saját tempójában, finoman lehet terelni a valóság felé. A hangsúly a biztonságon és a természetességen van.”
Sőt, ha belegondolunk az ünnepi időszakban mindenkinek kicsit nosztalgiát és biztonságérzetet adnak ezek a kis szimbólumok még felnőttként is. Gondolj csak a karácsonykor kinyitott csomagokra vagy az apró meglepetésekre. És inkább a csodákban és a varázslatban higgyenek sokáig a gyerekek, mint hogy bekebelezze őket a képernyők világa.
Minden, amit ebből a témából tanulhattunk
A Mikulás-, Krampusz- és Jézuska-hagyomány nem hazugság, hanem egy olyan fantáziavilág, amely fejleszti a gyerek képzeletét, biztonságérzetét és segít eligazodni az érzelmi világban. A gyerekek 6-7 éves kor körül maguktól rakják össze a valóságot, és ha érzelmileg stabil környezetben élnek, ebből semmilyen trauma nem következik. A mesevilág megőrzése tehát nemcsak aranyos szülői gesztus, hanem hasznos része a gyereknevelésnek – és Makai Gábor klinikai szakpszichológus szerint bátran hagyhatjuk, hogy a gyerek addig higgyen, ameddig ő maga szeretne.
További cikkeink gyereknevelés témában:
