Megnéztük a spanyol Squid Game-et: A luxusbunker kritika

A Netflix 2025-ben A luxusbunkerrrel próbálja meg túlszárnyalni A nagy pénzrablás sikerét, ami nem biztos, hogy összejön, de próbálkozásnak egyáltalán nem rossz! 

Sorozatkritika: A luxusbunker 

Kevés dologban vagyunk olyan biztosak az életben, mint abban, hogy ritka az olyan erős érzelmeket és kötődést kiváltó sorozat, mint A nagy pénzrablás. Nem, nem a piros kezeslábasok, a gyönyörű főszereplők, vagy az óriási hype miatt, hanem mert ebben a sorozatban minden gyermekbetegségével együtt annyi szív volt, amire csak ritkán látunk példát a Netflix (vagy bármelyik más streaming szolgáltató) repertoárjában. 

Ez egy modern mese volt barátságról, összetartásról, családról, miközben olyan kemény társadalomkritikát fogalmazott meg, hogy a részeket nézve mi is kedvet kaptunk, hogy ott állhassunk a Spanyol Királyi Pénzverde előtt Dalí maszkban és felszólalhassunk az igazságtalanság és a kizsákmányolás ellen. 

De sikerült, a francba is, de még mennyire sikerült! Ezek után pedig lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy az alkotók vajon mikor ismétlik meg azt a talán még számukra is felfoghatatlan, bődületes sikert, ami a La Casa De Papel-t övezte. 

Újabb harc a felső osztály ellen 

A nagy pénzrablás alkotója, Alex Pína ezúttal is a biztos recepthez nyúlt: fogott egy csapat fiatalt, akik szeretnének egy szeletet a tortából, ezért úgy döntenek, hogy egy megalomán terv kereteiben alaposan kibabrálnak a gazdagokkal. Az alaptörténet szerint a globális helyzet annyira feszült, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a harmadik világháború, ami egy nukleáris támadásban eszkalálódhat. 

A bunker megálmodója és alkotója pedig egy csapat zseni, akiknek titkos célja, hogy kizsákmányolja a gyanútlan, rettegő arisztokratákat, ezért erősen megkérdőjelezhető anyagi forrásokból létrehoznak egy több, mint 300 méterrel a felszín alatt, egy tó fenekén lévő luxusbunkert. A történet folytatásában pedig megismerjük a gazdag családokat, a viszonyokat, a személyes drámákat és néhol eléggé meglepő motivációkat. 

A történet remekül hozza A nagy pénzrablás feszültségét és fordulatait, bár kicsit olyan érzésünk van, mintha az alkotók mindent egy lapra tettek volna fel: már az első rész végén bedobnak egy olyan hatalmas csavart, ami valószínűleg a folytatásban sokkal nagyobbat ütött volna.

A szereplők ugye két csoportra oszlanak: a nulladik percben egymásnak ugró arisztokratákra és a bűnözőkre, akiknek a célja, hogy megszivassa őket. Bár a karakterek megfelelően árnyaltak és hellyel-közzel a motivációjuk is világos, mégsem tudjuk kedvelni egyik csoport tagjait sem. Talán még a főszereplő fiú, Max az, aki felé egy minimális empátiával fordulunk, de az összes többi szereplő sorsának alakulása szinte teljesen tét nélküli.

A kezdetektől fogva belső viszályok és feszültségek jellemzik mindkét csoport tagjait, ami miatt teljesen elveszik az összetartás és a bajtársiasság és semelyik csoportot nem látjuk lelki szemeink előtt összeborulva Bella Ciao-t énekelni. 

Az utolsó részekben némileg azért Max tervének ütőerén tartjuk a kezünket, de ez az érzés mintha kicsit túl későn jönne meg, hogy aztán a történet az események igazi csúcspontján drámaian véget érjen. Oké, tudjuk, hogy ez tipikus eszköze a sorozatoknak, viszont emiatt úgy érezzük magunkat, mintha megrendeltünk volna egy doboz gőzölgő, isteni pizzát, ami végül sosem érkezett meg. 

A sorozat így sem rossz: 10-ből egy erős hetesre értékelnénk, de kicsit olyan érzésünk van, mintha az alkotókat agyon nyomta volna A nagy pénzrablás sikere és mintha nem tudták volna eldönteni, hogy valami nagyon hasonlót csináljanak, vagy valami teljesen mást és emiatt nem feltétlenül a legjobb döntéseket hozták meg.

Ráadásul az első rész fordulata bár zseniális volt, egy rakás isteni lehetőségtől megfosztotta a sorozatot. Persze innen még fel lehet állni és bízunk benne, hogy a második évadra megoldást találnak ezekre a gyermekbetegségekre, de kérdéses, hogy vajon addig kitart-e a nézők lendülete. A sorozat teljes első évada megtekinthető a Netflix kínálatában.