Parkolópályán egykori kedvenceink – Sírva nevetős vígjátékok, amiket ma már nem lehetne leforgatni

A film világában mindig is különleges helyet foglaltak el a vígjátékok. Ezek a könnyed, néha szemtelenül szókimondó alkotások nemcsak a szórakozás csúcsát jelentették, hanem tükörként is működtek: megmutatták, hogyan reagálunk tabukra, kényelmetlen helyzetekre vagy éppen az élet legkínosabb pillanataira. Míg egykor a „minél meredekebb, annál jobb” volt a mottó, a mai úgynevezett „píszí" szemlélet sok korábbi klasszikust egyszerűen parkolópályára tett.

Miért szeretjük a vígjátékokat?

Ebben a műfajban tényleg nem kell agyalni, nem kell nagy életigazságokat boncolgatni: a vígjátékok egyszerű, őszinte szórakozást adnak, amit bármikor előkaphatunk, ha elegünk van a hétköznapok nyűgjéből. Mind vágyunk egy kis menekülésre, és mi lehetne jobb társ ezen az úton, mint egy film, amin szó szerint könnyesre röhögjük magunkat? A vígjátékok mindig is arról szóltak, hogy tabukat feszegetnek, beleállnak a legcikibb szitukba, vagy épp a végsőkig feszítik a húrt - mint például az összes Sacha Baron Cohen film. Hiszen a humor szubjektív. Nem véletlen, hogy gyakran idézgetjük a legdurvább poénokat is, miközben egyáltalán nem értünk egyet velük. Egyszerűen csak viccesnek tartjuk őket, ártatlanul.

A „píszí" hatása a humor szabadságára

Az utóbbi években viszont a „píszí” szemlélet – ami egy angolból fordított fogalom – erőteljes módon odafigyelt a társadalmi viszonyok ábrázolására és a sértő nyelvezetre, és ez alaposan befolyásolta a szórakoztatóipart is. Nem arról van szó, hogy ez a mozgalom rossz lenne – sőt, tök jó, hogy egyre nagyobb az érzékenység bizonyos témák kapcsán. A gond csak ott kezdődik, amikor a „muszáj píszínek lenni” nyomás miatt a vígjátékok elveszítik azt a pimasz, szemtelen szabadságukat, ami miatt imádtuk őket. Ha visszanézed a közelmúlt klasszikusait, egy csomó poén ma már minimum szemöldökráncolást váltana ki, vagy rögtön botrány lenne belőle. Emiatt sok rendező inkább visszavesz, biztonsági játékot játszik. A végeredmény pedig az, hogy nehezebb olyan vígjátékot találni, ami egyszerre vicces és provokatív. És pont ezért lettek a régi, „mindent bele” filmek a mai napig megkerülhetetlen gyöngyszemek.

Filmajánló: a vígjátékok botrányos klasszikusai

Egy igazi színtiszta őrület, amit imádunk. Két színesbőrű FBI-ügynök fehér női álarcban próbálja megoldani az ügyet, és közben számtalan őrült helyzettel szembesülnek. A sorozatos, sokszor túltolt sztereotípiák miatt ez a film ma már jó eséllyel kapna hideget-meleget a „píszí" őrök részéről, de ettől még egy ikonikus darab a vígjátékok panteonjában.

Egy legénybúcsúval kezdődött minden. A legjobb kifogás arra, ha úgy ébredsz, hogy nem emlékszel semmire az előző esti buliból. Éles helyzetek és töménytelen humor vár rád ebben a tripla kalandban, ami egy egész műfajt inspirált, de bizonyos poénok és karakterábrázolások mára kényes témák lettek.

A tinivígjáték, ami a srácos, tizenéves zűröket még őszintén és tabuk nélkül mutatta be. A szexről, barátságokról, első szerelemről szóló első rész mára kultfilm, de a mai „píszíség" keretein belül szinte elképzelhetetlen lenne ugyanezzel a poénmennyiséggel elkészíteni.

Ez a legendás, alacsony költségvetésű vígjáték a mindennapi ember életét és fura beszélgetéseit mutatja be – erősen ironikus, cinikus humorral és válogatott káromkodásokkal keverve. A mai píszí-érzékenységgel lehet, hogy nem lenne minden poén „elfogadott”, de pont ez teszi zseniálissá.

Robert Downey Jr. „szerepen belüli szerepe” és Tom Cruise elmaszkírozott őrültködése máig legendás és vitatott. A film brutálisan szatirikus, és nem ismer kegyelmet sem a hollywoodi sztárokkal, sem a nézőkkel szemben. Nem véletlen, hogy a legnagyobb streaming szolgáltatók közül egyik sem meri bevállalni.