Magával ragad, sodor, elszédít, megráz, gondolkodtat... Elképeszt, amit a színpadon csinál. A "Márti dala” az én dalom (is). 2012-ben találkoztunk először. Akkor a fülembe súgott egy fájdalmas titkot, amit tiszteletben is tartottam. Sóhajtozva gondoltam rá mindig, és őszintén potyogtak a könnyeim, amikor a boldogságáról, kisfia érkezéséről értesültem. 

Tudom, hogy sokszor törted a fejed az életedben azon, hogy mi miért van. Az utolsó két évedről mit gondolsz?

Amikor elment a pici baba, hónapokon át nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Fizikai tüneteket produkáltam, melyeknek nem volt orvosi háttere. Az egész hasfalam mintha lángokban égett volna, görcsölt egyfolytában, hétrét görnyedtem a fájdalomtól, éjszakákat zokogtam át. Aztán ez varázsütésre megszűnt...

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Magadat sirattad?

Nem. Az egész helyzetet, a körülményeket, amin végig kellett menni, amikor kiderült, hogy egy kis életnek vége. Hihetetlen tortúra, és vannak olyan képek, amik beégnek az ember agyába. Milliószor fölriadtam, benyomódott a play gomb és újraéltem minden részletét, és úgy zokogtam, hogy azt hittem, meg fog repedni az agyam, annyira fájt. Sosem volt bennem, hogy káromoljam az istent, sorsot, helyzetet, mert tudom, hogy mindennek van miértje, de sokáig ahhoz se volt erőm, hogy a kérdéseket feltegyem. Attól is féltem, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy a válaszokat feldolgozzam. Aztán a negyedik, ötödik hónap tájékán, amikorra már elfogytak a könnyeim - leültem magammal. És kristálytisztán kirajzolódott, hogy az, aki voltam, aki először megkapta a lehetőséget, hogy kisbabája legyen, nem volt elég mély ahhoz, hogy átélhesse ezt. Ennek a tragédiának meg kellett történnie és gyökerestől ki kellett tépnie engem abból a talajból, amibe korábban gyökeret vertem. A fájdalom megrázott, atomokra szedett, hogy újraépülhessek sokkal mélyebben, és egy ennyire új, ennyire más dolgot be tudjak fogadni. Ahogy ezt megértettem és elfogadtam, rögtön jött Beni.

A külső szemlélő számára titok maradt, amit átéltél. Csak azt láthatták, hogy koncertezel, te a paradicsommadár, az őrült, a díva... Mintha le lett volna kettőzve a világ. Kifelé talán ugyanolyannak tűntél, miközben azt mondod, hogy egy új Anna született.

Más lettem, és ezt az egész közeli rajongók is észrevették. Én mindent fölviszek a színpadra, a vergődéseimet, a fájdalmakat is. Amikor kérdés volt, hogy megmarad-e az első baba, akkor locsolgattam magamra először vért a Volt fesztiválon. Vergődtem a színpadon, mint egy véres angyal. Odatettem az egész rettenetet, ami velem történt. Dőlt a könny a szememből, és letérdelve üvöltöztem ezekkel a ronda lógó piros szárnyakkal, véresen. Én így dolgozom föl a dolgokat. Üvöltök és kiüvöltöm, ami bennem van, és érzik az emberek, hogy ez nem színház.

És amikor Benit vártad?

Csak és kizárólag a vizsgálatok előtti estén tört rám a félelem, de amúgy azt éreztem, hogy mindennek rendben kell lennie, és most vagyunk vágányon. Sokat változtam, mert valahogy megtanultam szeretni és megbecsülni magam azért, mert több vagyok egy kisbabával. Ez a színpadon úgy jött le, hogy az, aki addig arcon ugrált és sérülésekkel ment haza, egyszer csak megengedte magának, hogy szép legyen. Tiszteletreméltó, szeretetreméltó - egy istennő, mert ott van a szíve alatt a baba.

Korábban nem?

Én mindig inkább groteszkbe mentem át, elcsúfítottam magam. Koncert után otthon vettem észre a lila, kék, zöld foltokat... Akkor pedig nemesebb lettem, méltóságteljesebb, hatalmasabb, fölnéztem magamra ezzel a misszióval, ami a pocakomban volt. Az a kilenc hónap maga volt a szárnyalás, egy kiteljesülés. Minden gömbölyű lett rajtam, az életkedv is gömbölyű volt, az arcom és az aurám is olyan lett, mint egy barack. Máshogy is sminkeltem magam, gyöngyöket raktam föl, hatalmas nagy nyári ruhákban jártam, mint előtte soha. Minden kerek lett, jóízű és nyugodt. Pedig hússzor annyit csináltam, mint addig, de közben egy igazi, garfieldi, beletojós nyugodtságot és méltóságot éreztem. A baba megtanította behúzni a féket. Arra, hogy lehet úgy csinálni a dolgaimat, hogy a hullám tetején legyek. És ez egy szép, lassú hullám volt.

Fotó: Hámori Zsófia/Life.hu

Merthogy addig inkább a fent és lent erős dinamikája jellemezte az életedet.

Elmerültem a víz alá, föl a fejemet a víz fölé, megint le, aztán gyorsan föl a szörfdeszkára, ott a legnagyobb hullám, aztán belezuhanni... Sokszor kapálóztam.

Megfejtetted, Anna, hogy miért volt ez a száguldó, hullámzó életed Angliától Brazíliáig? Jöttél-mentél térben, műfajokban, megjelenésekben egyaránt.

Folyamatosan kerestem és menekültem. Olyan volt, mint amikor egy kiskutyának kiteszik a szűrét. Fölszegett fejjel azt mondtam, hogy jó, akkor nem megyek vissza az alomba. Nem is tudtam volna, hisz nem volt visszaút. És elindultam. "Gyere világ!” Egyrészt volt bennem egy kalandornő, hősnő, afféle Rejtő Jenő figura, akinek van mersze! Másrészt azt gondoltam, hogy jó, akkor viszont nagykanállal együnk! Közben megpróbáltam elsüllyeszteni magamban azt, hogy nincs is nagyon hova visszamennem. Ez a kettősség űzött és vonzott állandóan.

Megérkezett Beni...

Aki lecövekelt engem. Végre van központom. Van alom, ahova megkérdőjelezhetetlenül odatartozom.

És most könnyek gyűltek a szemedben... Amikor megszületik egy baba, szerintem azzal együtt még nem születik meg az anya is. Nem adják egyik pillanatról a másikra a bizonyosságot.

Az első 6-8 hét félelmetes volt. Az ember elveszti a talajt a lába alól. A kialvatlanság, a bizonytalanság, hogy mit és hogyan kell csinálni. Kell idő, amíg megszületik az anyuka. Ha sírt, akkor próbáltam hallgatni a történetét, vajon mire vágyik? Mintha egy rázós útszakaszhoz érkeztünk volna. Hiszen nincs útikönyv, hogy merre, hogyan! Nincs használati utasítás, se neki, se nekem, és hirtelen nagyon félelmetes lett az egész. Óriási amplitúdók voltak föl és le. Most a boldogságtól könnyezem! Feneketlen kút, ami egy ilyen kisbabának a szemében van. A csiszolatlan gyémánt gyönyörűsége, az élet boldogsága csillan fel a szemében, és sírni kell. Az illata, a puhasága... A következő pillanatban meg a kialvatlanság és az, hogy elkezdenek az őrjítően önemésztő gondolatok előjönni: jó vagyok-e, készen vagyok-e, erre születtem-e, meg tudom-e csinálni? Ráadásul közben rám tört a pörgés hiánya. Persze befogom a számat, mert a harmadik hét végén már próbáltunk a zenekarral, de akkor meg jött a bűntudat! Megoldottuk, hisz jött velem. Próba előtt, a szünetben és utána is szopizott, de mégis bennem motoszkált a kérdés: szabad nekem ezt csinálni? Nem önzőség? Közben meg élveztem a próba minden pillanatát, haraptam, mintha vattacukor lenne.

Szabad-e vágynom erre is...

Igen. Őrült bűntudat, de hála a jóistennek, annyira fantasztikus emberekkel vagyok körülvéve! Látták rajtam, hogy mi zajlik bennem. "A gyereknek az kell, hogy hazamenjél és boldog legyél!” És tényleg. A próbák, koncertek után úgy mentem haza, hogy bár kialvatlan voltam, de duzzadtam az erőtől, és ezt a baba is megérezte. Nekem fontos volt, hogy szülés után helyrejöjjek. Gyorsan próbáltam visszakapaszkodni, hogy az a slampos, borzasztó valaki visszaálljon normál kerékvágásba. Isten bocsássa meg, már egy hajfestésből is erőt merítettem! Kellett ahhoz, hogy kiegyenesedjen a gerincem, és kajánul rámosolyogjak a picire. És ő ezt azonnal észrevette. Kellett neki ez a fajta energia, és azt mondta a tekintetével, hogy köszönöm.

Április óta újra folyamatosan koncerteztek. Helytállni itt is, ott is - ez a nagy meccs!

Olyan, mintha egy nagy szakadék fölött egyensúlyoznék egy kötélen. Néha a világ legjobb egyensúlyozási játékának tűnik, de van, hogy azt érzem, mindjárt zuhanok és már csak a kisujjammal kapaszkodom. De ez azon múlik, hogy kipihentem-e magam, sikerült-e valamit mozognom, sportolnom, ami nagyjából teljesül a színpadon. Sok múlik szerintem a fizikai dolgokon. Ha ezek rendben vannak, akkor minden működik.

/1406/P_szt20146117307

Beszéltünk arról, hogy régen egyrészt menekültél, másrészt kíváncsi voltál, húzott-vonzott sok minden. Most más mozgat?

Igen. Már nem a menekülés és az elfojtás eszköze a zene, hanem misszió, hivatás, szórakozás, jutalom, játszás. Minden a helyére került. Reggel hétkor fölkelek, reggelizünk, sétálunk, kutyával játszunk, elmegyünk ide-oda, és már nem nyomaszt az esti koncert közeledte. Odamegyek és tudom, hogy abban a másfél órában habzó szájjal és őrjöngve fogom fogyasztani a másodperceket, mert az egy játék. Jutalompercek. És itt a baba, a nagy feladat, ami érdekes, mély, néha terhes, rengeteget ad és rengeteget elvisz, és ami már örökre szól! Néha ijesztő, közben megtisztelő, ezek között az érzések között ingadozom - de a világ minden kincséért se adnám! Már olyan sivárnak tűnik a lét, ami az érkezése előtt volt.

Van olyan, hogy megállsz így egy pillanatra és azt mondod, hogy úristen, most olyan jó...

Igen. Hiszek Istenben és hálát szoktam adni. Gondolkodtam azon, hogy mire jó az ima? Az ember igenis gereblyézze össze azt, amit kapott. Az ima nagyon jól meg van fogalmazva, és helyreteszi az embert a saját világában. Igenis nézz szét, hogy mit kaptál, legyél érte hálás! Kérjél bocsánatot azért, amikor gyönge voltál! És kérj erőt a továbbiakhoz. Én ezt szoktam összefoglalni az imámban.

Erőt kérsz?

Erőt, szeretetet, önzetlenséget, odaadást és bölcsességet ahhoz, hogy adni tudjak a szeretteimnek. Ők Beni, a kedvesem, a kedvesem családja, a saját családom, a zenekarom és a közönség. Ők mind a kedveseim. Nyilván táguló körökben, de mind azok.

Néha nem tör rád a félelem, hogy marad-e ez a teljesség?

Az életemben annyi minden változott körülöttem. Annyi lakhely, annyi munkahely, annyi ember, annyi minden volt már. Megtanultam elengedni és megtanultam azt is elfogadni, hogy van, amikor rosszabb jöhet. Mindig kérdezik, hogy mi lesz, ha nincs följebb, ha nem sikerül még egy Márti dalát írni? Akkor lehet, hogy kiderül – kész, ennyi volt bennem. De valamiért - hála az égnek - nem félek a kevesebbtől, hogyha az jön. A rosszabb is nagyon sokat tanít. És ha visszanézek, azt látom, hogy egyre feljebb léptünk. A zenekarral, a családdal és emberileg egyaránt. Nem akarnék újra húszéves lenni. Megküzdöttem, megjártam a hadak útját, ami folyamatosan emelkedik, pici lépcsőkből áll. Egy fölfelé menő út, és én minden fokát szeretem.