Lélekbúvár: Kellenek a kihívások - Szily Nóra műsora

Fotó: Margitay Klára/Life.hu -
kihívás Kokó Szily Nóra Kovács Kokó István coach
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Néha mintha kicsit beszürkülne az élet, unalmassá válnak a napok, és olyan jó lenne megint feldobottan nekivágni valaminek… Valami újnak! Kokó Kovács István – akárhányszor találkozunk, meglep egy újabb vízióval. Ő az első magyar olimpiai bajnok, aki ironman is, és ezzel két éve dédelgetett álma vált valóra. És biztos vagyok benne, hogy nem áll meg… Hogyan lehet újra és újra motivációt lelni? Őt és Márton-Koczó Ildikó executive coachot kérdezem. 

Mikor jöttél rá, hogy muszáj mindig egy újabb álmot találnod?

Kokó: Nemrég meghallgattam Ganxsta Zoli Telepi gyerekek című számát, és visszagondoltam a Pongrácz telepre… Rádöbbentem, hogy az egész életem arról szólt, hogy álmodoztam. Tudom, durva, amit mondok, de szerintem ha valaki elengedte az álmait, vagy nem álmodik, gyakorlatilag már meghalt, csak még nem temették el… Álmok nélkül felesleges élni. Nekem már gyerekkoromban volt jó pár. Először persze nem az olimpiai bajnoki cím, mert az akkor még elérhetetlennek tűnt. Masiniszta akartam lenni, aztán rendőr, katonatiszt, űrhajós..., de ez utóbbi kizárólag Farkas Bercinek jött össze. Én tovább keresgéltem, aztán amikor rátaláltam az ökölvívásra, és megértettem, hogy mit is jelent az olimpia, meglett a legnagyobb álom. Attól kezdve abba az irányba mentem. Amikor végre elértem, valóban jöhetett volna egy kiüresedés - volt is talán egy rövid ideig - de akkor keresni kell megint egy új célt!

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Ildikó, biztos vagyok benne, hogy coachként sokszor találkozol olyan emberekkel, akiknek épp eltűnni látszik a fény a szemükből. Amikor elfogy a kedv és az eltökéltség.

MKI: Gyakran elveszíthetjük a motivációnkat. Elég csak arra gondolni, hogy ha valaki fogyókúrázik, és elhatározza, hogy a következő fél évben lefogy 10 kilót, aztán az első 50 deka mínusz után örömében kieszi a hűtőszekrényt. Szerintem ha az álmainkat lebontjuk apró, kicsi célokká - mit szeretnék elérni négy perc múlva, négy nap múlva, négy hónap múlva, négy év múlva (persze haladhatunk ötösével is) -, akkor sokkal könnyebben tudunk haladni.

Kokó, szerintem te így csinálod. Ironman sem lehet az ember hétfőről keddre.

Kokó: Így van, és ezért nagyon fontos, hogy az ember célkitűzései reálisak és megvalósíthatóak legyenek. Lépcsőfokonként haladva valóra válthatóbb cél, és minden egyes megtett lépés lelki nyugalmat ad, még akkor is, ha esetleg a főcél nem sikerül. Ha nem nyertem volna meg az olimpiát ’96-ban, mert lett volna nálam akkor épp egy mentálisan felkészültebb vagy tehetségesebb bunyós, én akkor is nyugodt lettem volna, mert laza lélektartással mentem ki. Nem az eredmény a legfontosabb, hanem végigmenni az úton. Az utolsó New York maratonomon 8600. lettem. Nem nagyon tudok elképzelni más sportot, ahol ennek a helyezésnek úgy örültem volna, mintha én nyertem volna. De mivel a célom nem az volt, hogy győzzek, hanem hogy egyszerűen csak célba érjek, megcsináljam - ez ugyanazt az örömet és lelki békét hozta el nekem.

Hogyan találjon magának az ember új utakat, új célokat? Azt a flow-t, amibe annyira jó belemerülni?

MKI: Ami hirtelen eszembe jut, hogy találj magadnak egy energiabankárt. Az energiavámpírokat mindannyian ismerjük. Miért ne kereshetnénk olyan valakiket, akik átmenetileg adnak nekünk energiát. Ez lehet a régi osztályfőnök, egy régi kolléga, vagy valaki, akivel nagyon régóta nem találkoztunk. A másik, ahogy István mondta - reális célokat tűzzünk ki, bár nem baj az sem, ha vadnak tűnik az álom. Az olimpiai bajnoki cím is az lehetett az elején…

Kokó: Ha labdarúgásban szerettem volna világbajnok lenni, az megvalósíthatatlan lett volna, hiszen hiába tettem volna meg mindent érte. Ezért mondom, hogy az embernek a körülményeit, a lehetőségeit, a tudását, a hozzáállását látnia kell.

Amiről beszélsz, az az önismeret.

Kokó: Igen, nagyon fontos. Egyébként nekem volt két fontos jelmondatom is – bár az életvezetési tanácsokat és az idézeteket alapvetően nem szeretem… Az egyik: „Olyannak lenni, mint bárki más, és olyat tenni, mint senki más!” Ez még a boksznadrágomra is mindig fel volt varrva. A másik: „Úgy bízz magadban, hogy ne legyen szükséged senkire!” Ezt most is viszem magammal, miközben persze nagyon sokan segítették a pályafutásomat. Öcsi bácsitól kezdve rengetegen voltak mellettem, olyanok is, akiket nem láttak az emberek, de én tudtam, hogy számíthatok rájuk. Viszont mindig úgy éltem az életem, hogy igazán ne függjek senkitől és semmitől. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek példaképeim, vagy olyanok, akire felnéznék. Nem is biztos, hogy ismert emberek. Inkább hétköznapi hőseim vannak. Van egy barátom, aki 170-180 kilóról fogyott le most 120-ra és ő is ironman. Vannak olyan bunyósok, akiknek elképesztő módon imádtam a stílusát és rajongva tudtam nézni órákon keresztül videón a mérkőzéseit. Nem azért, mert úgy akartam bokszolni, ahogy ők, csak elismertem a tudásukat. De erőt tudtam meríteni olyanokból is, akik nálam akár eredménytelenebbek vagy sikertelenebbek voltak.

MKI: Azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen arról beszélünk, hogy képesek vagyunk valamire, de arról még nem beszéltünk, hogy készek vagyunk-e rá? A képességen túl kell az is, hogy elkészültem, és igazán akarom! Ehhez komoly tudatosság kell. Akár ahhoz, hogy a szürkeségből kilépjek, és merjek nagyot álmodni. Képesnek lenni, késznek lenni és akarni.

Fotó: Margitay Klára/Life.Hu - Origo

Az, ami egy mélypontnál annyira nehezen megy. Amikor eljön a kiüresedés. De Kokó mintha képes lenne azt látni, hogy a pohár félig tele van. De sokak szerint félig üres. Ők még nincsenek készen?

MKI: A veszteségeinket különböző időzítésben, különböző fájdalomszinten, de nagyjából ugyanúgy éljük meg. Először nem akarjuk elfogadni azt, ami történt. Aztán haragszunk magunkra, bűnbakot keresünk, próbálunk hárítani. De nagyon érdekes, hogy amikor egy óvodában a kisfiúnak elveszik a kisautóját, és elkezd sírni, hisztizni és toporzékolni, semmivel sem történik más hatásmechanizmus benne, mint amikor felnőttként kinézünk a hatodik emeleti ablakból és nincs az autónk a helyén. Mások lesznek a következmények, de a belső reakciónk, a veszteségélmény ugyanaz. Ugyanaz a gyász kezdődik el, ugyanúgy nem akarjuk tudomásul venni, ami történt. És ebből a helyzetből akkor fogunk továbblépni, ha akarunk. Ezt jelenti „késznek lenni rá”.

Akkor a Kokó képes „akarni” és lépni.

Kokó: Lehet, hogy coachszemmel könnyebb megtalálni a magyarázatot. Én csak azt látom, hogy amikor valami probléma adódik – maradjunk az autós példánál –, amikor az enyémet elkötötték a garázsból, én nem estem pánikba, mint oly sokan, hanem rögtön a megoldást kerestem. Mit kell ilyenkor tenni, kit kell felhívni? Valamiért - és akkor persze nem láttam magam kívülről, de most így utólag visszanézve - rögtön a tevékeny ember jelent meg. Eddig minden, ami az életemben problémaként jelentkezett, aktivitást hozott elő belőlem. Nem önsajnálatot, depressziót és nem passzivitást.

Gyakorlatilag te a problémát megoldandó feladatnak látod. Ez egy szemléletváltás, amiben segíthet egy coach.

MKI: Igen, de azt gondolom, sokat tudunk saját magunkon is segíteni, különösen akkor, hogyha megtanuljuk azt, hogy mi az, ami minket a komfortzónából úgy mozdít ki, hogy már a pánikzónába kerülünk. Ha ezt a történetet lefordítom – komfortzóna az, hogy beszállsz az autóba reggel, és elmész edzésre.

Kokó: Normális állapot, megvan az ember autója. Ott van a garázsban, ahol annak lennie kell.

MKI: Igen, ez egy teljesen normális állapot. Szerintem mindenkit más visz ki a komfortzónából. Kérdés, hogy hova? Te a tanulási zónába léptél, és azonnal jól cselekedtél. De van olyan helyzet, amikor a pánikzónába kerülünk, vagyis már nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Hogyan tovább? Valakinek elég ehhez, hogy ellopják a kerékpárját, az autóját, lehet, hogy valakinek a munkája elvesztése vagy egy nagy veszteség okozza a kibillenést. Mindannyian mások vagyunk. Biztos, hogy van a reagálási időnek egy szakasza, amikor az emberre rátör a kétségbeesés, és adott esetben kell a segítség. Ez lehet egy coach, egy mentor, egy jóízű beszélgetés egy baráttal… Előfordulhat, hogy hónapok kellenek. Az életemben történt olyan haláleset, amikor 3-4 hónapon keresztül nem tudtam a lakásból sem kijönni. Tragédiának éltem meg, ami megbénított. De utólag ezekből a helyzetekből is erőt tudunk meríteni. Azt kell mondanom, hogy ezek a történetek, amik az életünkben igazi mélypontok voltak, később áldások tudnak lenni. Segítenek abban, hogyan váljunk később késszé.

Fotó: Margitay Klára/Life.hu

Például a Chaconnal vívott meccsedet ennyi idő elteltével hogyan látod?

Kokó: Én már másnap a helyére tettem. Beraktam abba a 320 meccsbe, amiből ezzel együtt 15-öt elvesztettem. Hogyha komplexen nézem, akkor nincs ezzel semmi baj. Ha kiragadom, és csak ezt az egy világbajnoki döntőmet vizsgálom mindabból, amit végigcsináltam, akkor azt mondhatnám, hogy egy kudarcos pályafutás van mögöttem. De ha azt nézem, hogy az egyetlen olyan európai ökölvívó vagyok, aki minden létező címet megnyert, és ezzel a 320-ból 15 vereséggel majdhogynem a legeredményesebb magyar ökölvívó vagyok, akkor nincs ezzel semmi probléma. Ez megint csak szemlélet kérdése. Én így szemlélem, persze sokan másként teszik. Egyébként a komfortzónára visszatérve, szerintem ott nem is sejtjük, hogy micsoda erő rejlik még bennünk. Amíg az ember nincs kényszer hatása alatt, addig nem tudja, hogy mennyi mindenre képes még… Ez a kényszer lehet az, hogy el kell tartanod a családodat, vagy hogy a munkahelyed miatt meg kell tanulnod angolul, esetleg meg kell szerezned egy képesítést… Ha van egy kényszer, és van bennünk akarat, az visz előre. Nem tudom, hogy ezt ki lehet-e fejleszteni, vagy genetikailag hozza magával az ember, de hogyha ez nincs meg, akkor nem tudom, hogy kívülről lehet-e bárkit motiválni.

MKI: Folytatnám Kokónak a gondolatát, és eszembe jut egy székely vicc. A székely fiatalember hazaviszi a lányt első alkalommal a szülői házba. Vasárnap van, családi ebéd. Leül mindenki, az asztal alá betelepszik a kutya, és egy idő után elkezd vonyítani. A lány ránéz a fiúra, de az megrántja a vállát, és nem történik semmi. A kutya tovább vonyít. Egy idő után a lány odaszól a leendő apósának: Hát, apuka, vonyít a kutya. – Na és, hadd vonyítson! – Na de hát miért vonyít ennyire? - Kiáll az asztal lábából egy szög, és az nyomja az oldalát. – De akkor miért nem kel fel? - Ja, hát annyira nem nyomja…

Ez jó!

MKI: És addig, amíg az a szög nem nyom annyira minket, hogy változtassunk, lépni akarjunk, hogy a szürkeség helyett színeket vigyünk az életünkbe, addig nem is fog megtörténni. Belső motiváció nélkül nem megy, de külső ösztönzéssel nyilván lehet élénkíteni a saját késztetésünket. Már volt szó a félig tele – félig üres pohár szemléletéről… Azt tényleg nem szabad elfelejteni, hogy a pesszimizmus hangulat, az optimizmus pedig akarat. Pesszimistának lenni és azt mondani, hogy én erre képtelen vagyok - nagyon könnyű. Néha kell ez az önsajnálat, egy kis empátiát adni magunknak, de utána azt, hogy „akarjam” - nem lehet kikerülni. De ez tényleg fejben dől el. Igen, kell, csinálom, gyerünk!

Kokó: Ha tanácsolhatok valamit - a legkönnyebb a sportban megtalálni az inspirációt. Mindenkinek meglehet a saját maratonja, tehát amikor úgy érzi, hogy minden összedőlt körülötte, akkor húzza föl azt a futócipőt, menjen ki, és fusson 65 métert!

65 méter elég?

Kokó: Azért mondtam a 65 métert, mert mindenkinek más a mérce. Nekem, mondjuk 65 kilométer, másnak lehet, hogy 650 méter… Fusson egy nagyot, menjen haza, zuhanyozzon le, finomabb lesz a pörkölt is, egész biztos! Másnap legyen a táv kicsit hosszabb, és 1-2 hét alatt rátalálhat bárki arra az érdekes élményre, amit csak akkor tud az ember megélni, ha ezen az úton végigmegy. Nem biztos, hogy a futás a megoldás, lehet hogy az úszás vagy a biciklizés. Olyan apró álmokat tudunk a sportban megvalósítani, amiket szinte sehol máshol… Persze én nem is nagyon kerestem.

Lélekbúvár: a digitális tér veszélyeiről - Szily Nóra műsorahttp://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150930-szily-nora-lelekbuvar-cimu-musoraban-farkashazi-rekaval-es-dr-kosa-eva-pszichologussal-beszelget-a.htmlA mindennapjaink részei – elvitathatatlanul… A tiltás szinte reménytelen. Vajon a televízió, a laptop, a tablet, az okostelefon, a számítógép milyen és mekkora szerepet kapjanak gyerekkorban? Dr. Kósa Éva pszichológus, egyetemi tanár a Médiaszocializáció című könyv egyik szerzője, Farkasházi Réka, aki egy 11 éves fiúcskát és egy 6 éves leányzót nevel. Velük beszélgettem a Lélekbúvárban. Szily Nóra--Gianni: „Ha igazán szeretsz, akkor tenni kell a jövőért”http://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150923-szily-nora-interjuja-giannival-az-eletrol-turelemrol-szerelemrol-munkarol-csaladrol-eletfelfogasrol.htmlSürög-forog, alig lehet egy szabad órácskát találni vele. Magával ragadó a tempója, a lénye. Annyira olasz! …és ezt persze, szeretettel fogalmazom így! Már szinte a fél életét itt töltötte, hát van miket végiggondolni együtt egy finom presso macchiato mellett. Szily NóraFotó: Szabó Gábor - OrigoRost Andrea: „Jön a nehézség? Állok elébe!”http://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150916-szily-nora-interjuja-rost-andrea-operaenekessel-az-ujrakezdesrol-a-munkarol-eneklesrol-uj.htmlRégóta vártam, vágytam arra, hogy beszélgessünk. Valami azt súgta, hogy egy nyelvet fogunk beszélni… Aztán megijedtem, mert kiderült, hogy rendetlenkedik a torka, de betegsége ellenére nem mondta le a találkozónkat. Bár fotós nélkül – de az otthonában fogadott. Mindenhonnan harmónia áradt. Belőle is, aki fantasztikus karrierje újabb színeként rövidesen ékszerkollekciójával lép elénk. Szily NóraOrigoLélekbúvár: A lámpalázról – Szily Nóra műsorahttp://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150910-szily-nora-a-lampalazrol-sarka-kataval-es-barko-judittal-beszelget.html „Nem merek kiállni sok ember elé…” Ismerős a szorongás, amit már csak az a gondolat is képes kiváltani, hogy többek előtt kellene beszélni, felelni, vizsgázni, előadni? Rengetegen küzdenek lámpalázzal. Talán nem is feltételeznénk, hogy Sarka Kata is érintett ebben. Épp ezért gondoltam, hogy vele beszélgetek és Barkó Judittal, aki személyre szabott tréningeket dolgoz ki e speciális gátlás oldására.Szily NóraOrigoGryllus Dorka és Simon Kornél: „Nem házaltunk azzal, hogy egy pár lettünk”http://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150826-szily-nora-interjuja-simon-kornellal-es-gryllus-dorkaval.htmlSzeptember 10-én lesz Mátyássy Áron Víkend című filmjének bemutatója. Gryllus Dorka és Simon Kornél is főszerepet játszanak benne. Egy párt alkotnak a vásznon – bár kissé másként, mint az életben. Ritka ajándék, hogy egyszerre huppanhattam le kettőjükkel! Szily NóraFotó: Margitay Klára/Life.huJaksity Kata: „Nem kaptam semmit tálcán”http://www.life.hu/sztarszerzok/szily-nora/20150715-szily-nora-interjuja-jaksity-kataval-azt-hiszem-valami-mast-szeretnek-megint-csinalni.htmlMajdnem egy egész évet töltött a családjával Amerikában. A fiúk ott jártak iskolába, ő pedig nevelgette az aprócska Jázmint. Mit adott ez az időszak élményekben, benyomásokban? És mit lehet hazahozni belőlük?Szily NóraOrigo

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.