Jaksity Kata: „Nem kaptam semmit tálcán”

Fotó: Zsigmond László/Life.hu -
anyaság önkéntes Szily Nóra család Amerika anyaszerep Jaksity Kata
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
Majdnem egy egész évet töltött a családjával Amerikában. A fiúk ott jártak iskolába, ő pedig nevelgette az aprócska Jázmint. Mit adott ez az időszak élményekben, benyomásokban? És mit lehet hazahozni belőlük?
Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Felidéztem, két hónapod volt még a szülésig, amikor legutóbb ugyanitt ültünk és beszélgettünk. Na, ahhoz képest, tessék, itt kúszik-mászik körülöttünk Jázmin! Ráadásul igazi nőcis cuccban.

Annyira élvezem! Amíg csak fiaim voltak – bár őket is imádtam öltöztetni –, mindig azt néztem, mennyivel több és aranyosabb cucc van a lányoknak.

Te is sandítottál a rózsaszín polcok felé, aztán egy nagy sóhajjal elindultál a kék szekcióba? Én így voltam.

Igen. Mint ahogy a játékboltban is megnéztem a Barbie babákat.

Beszéljünk rögtön a különbségekről, hisz most már lányos anyuka is vagy!

Jázmin finomabb, bájosabb, halkabb egy csomó mindenben, ugyanakkor békésebb is. Nem tudom, hogy vajon azért-e, mert lány, vagy inkább mert már pontosan tudom, hogyan nyúljak hozzá, hisz én magam is sokkal nyugodtabb vagyok. Sokszor mondtam, hogy bárcsak ilyen lettem volna Ábellel is 17 évvel ezelőtt, amikor még én is csak tanultam az anyaságot! Azt gondoljuk, hogy ösztönösen bennünk van - ami igaz persze -, de sok mindent hozzátesz a tapasztalat.

Jobban, felszabadultabban éled át az anyaszerepet?

Persze. Azért is szerveztem az egész kiutazást. Amióta itthon vagyok, lótok-futok megint. Az Amerikában töltött hónapok alatt folyamatosan együtt voltunk. Túráztunk, kimentünk a partra, sétáltunk… És miközben a kicsivel voltam egész nap, mégis valahogy magammal is többet tudtam lenni. Mert nyugalom volt, és feltöltődtem.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Két hónapja vagy itthon. Visszaálltál már? Mondtad, hogy szinte újra elkezdett zakatolni az élet.

Egyre többen megtudták, hogy itthon vagyok, úgyhogy néhány rendezvényt elvállaltam már, de hogy a tévében mi lesz – még nem tudom. Nyilván lassan eljön az ideje, hogy elgondolkozzak ezen. Kint annyira el voltam foglalva a családdal, a fiaimnak is segíteni kellett, hisz új környezetbe, új iskolába csöppentek, úgyhogy nem nagyon volt időm azon törni a fejem, hogy velem mi lesz, ha visszajövünk. Azt hiszem, valami mást szeretnék megint csinálni, van is egy-két ötletem… De még titok!

Jaj… legalább annyit árulj el, hogy televíziós ötlet vagy a jószolgálattal függ össze. Az utóbbi időben mindkettővel foglalkoztál, saját egyesületed is van.

Én már nagyon sokszor úgy gondolkodom, hogy a kettő együtt járjon.

Egyesíteni akarod a szívügyet a szakmával?

Igen, az egyik ötletem még a tévézéshez kötődne, megfilmesíteni, tévéműsorra ültetni úgy, hogy azért az mások számára is fogyasztható, érthető és izgalmas legyen. Inkább rétegműsorban gondolkodom. Nem hinném, hogy tömegeket fog vonzani.

Jut eszembe, nem vágysz nagy show-műsorra? Azt még nem csináltál.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném egyszer kipróbálni. De mindig nagyon tudatos voltam, amikor döntenem kellett, hogy valamit elvállalok-e vagy nem. Sokáig nem tudtak attól elszakadni, hogy valaha modell voltam, és ajánlottak divatműsort, egészségről szólót… Azokra mindig nemet mondtam. Gondolj bele, ha ilyesmiket csináltam volna, akkor nem lett volna híradó, se dokumentumfilmek, mert nem lettem volna bennük hiteles. Pontosan érzem, hogy milyen irányba szeretnék menni, és azzal is tisztában vagyok, hogy ha letérnék róla, akkor nem lenne visszaút.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

Nem választottad a könnyebb lehetőségeket.

Megtehettem azt, hogy azt válasszam, ami érdekel, miközben nem kaptam semmit tálcán. De mindig azt gondoltam, hogy azért végeztem az újságíró-iskolát a két diplomám mellett, hogy olyan dolgok után menjek, amik igazán izgatnak. És az nem egy divatmagazin. Persze az is tud színvonalas lenni, félre ne értsd…

Csak téged nem az érdekel. Megfejtetted már azt, hogy honnan ered az érzékenységed? Segíteni a rászorulókon, nehéz sorsú családokon. Még Amerikából is aktívan igyekeztél felhívni a figyelmet dolgokra.

Biztos, hogy ezt az anyatejjel szívtam magamba. Anyukám, ha bárkiről hallott, hogy beteg vagy bajban van, mindig rohant segíteni. Igazi gondoskodó. Pici koromtól azt láttam, hogy összegyűjtötte a ruháinkat, soha nem dobta ki, hanem odaadta valakinek. Ez volt a minta előttem, és szerintem öntudatlanul is ezt követem. És remélem, a gyerekeim folytatják majd a sort.

Ha már a mintáknál tartunk – Amerikából hoztál haza valamit? Szokást, szemléletet…

Aminek a szele nagyon megérintett, hogy nem láttam ilyen fokú hajtást, stresszt, feszültséget, mint amit itt érzünk nap mint nap. Mondok egy egyszerű példát: mész az autóval… Senki nem akar szinte lelökni az útról, nem tolakszik, nem erőszakoskodik, nem türelmetlenkedik – vagyis nem stresszeli se magát, se a másikat. Rájöttem, itthon sokszor azt hisszük, hogy az ügyeskedéssel előbbre jutunk, és gyorsabban érünk célba. Lehet… De milyen feszültség párosul hozzá? Vajon megéri?

Lelassultál te is? Türelmesebb lettél?

Nyugisabban voltam kint sokkal, igen. Sok barátunk él ott, úgyhogy beleláttam az életükbe. Senkinél nem tapasztaltam azt, hogy napi 10-14 órákat nyomna. Nem kell megfeszülni abban, hogy erős, átlagos, jó színvonalú élete legyen. Nem hajtják magukat túl. Épp ezért hét közben is tudnak közös programokat csinálni. Nemcsak a munkáról szól az élet, hanem élményekről is, érted? Szerintem ezt át kell gondolnunk. Megéri, hogy hajtunk egész életünkön át monotonul és alapjában véve magunkban, magányosan? Persze ott a családunk, de mégis csak egyedül, magunkban megyünk a munkába, dolgozunk a háztartásban… És csak néhanapján találkozunk a barátainkkal. Ott nem így van. Jobban figyelnek arra, hogy kikapcsolódjanak és feltöltődjenek. Nagyon szomorúnak tartom, hogy itthon ez szinte megvalósíthatatlannak látszik. Szerintem fontos lenne megszüntetni a 8 óránál hosszabb munkaidőt, mert hosszú távon megbetegíti az embert. Persze tudom, a valóság szigorú, de ha azt kérdezed, mi hatott rám - hát például ez. Élik az életüket, nem pedig elrohannak mellette. A másik viszont az önkénteskedés, ami nekik már nagyon természetes, és a mindennapi életük szerves része. Elképesztően jó ötleteket láttam, hogy már az iskolában hogyan nevelik rá a gyerekeket a segítségnyújtásra.

Fotó: Zsigmond László/Life.hu

A fiaidra miként hatott ez az egy év?

Egyrészt megtanultak angolul, megismertek egy más iskolarendszert, ráadásul az osztályaik olyanok voltak, mint egy olvasztótégely. Mexikói, ecuadori, orosz, örmény, zsidó gyerekek tanultak együtt. Megismerték egymás szokásait, különbségeit, és ez nagyon sokat számít az elfogadásban, a nyitottságban. Nagyon tetszett, hogy a világnak ennyi pontjáról lettek barátaik.

Miért egy évre terveztetek?

Egyrészt a szakmámban sem akartam többet kihagyni, de ami még fontosabb, hogy még ennyi időt is nehéz volt a szüleimtől távol lenni. Nem tudhatod, hogy mennyit ad még együtt az élet… Pedig ők egyszer sem vetették a szememre, miközben tudom, hogy fájt nekik a távolság. De tisztában voltak vele, hogy milyen régi vágyam volt ez az út, és hogy most adódott a legjobb alkalom. Valamiért engem nagyon vonz Amerika, és a gyerekeimmel sem volt nehéz megszerettetni. Szeretjük a csodálatos vidéket, a kisvárosokat, imádjuk a countryzenét… Ha hinnék abban, hogy több életünk van, akkor azt mondanám, hogy már élhettem ott. De hozzáteszem, hogy ha nem lett volna kint ennyi barátunk, akkor nem lett volna ennyire könnyű. Hisz bármilyen kérdés, gond adódott, volt kihez fordulnunk. Nagyon jó volt azt tapasztalni kint, hogy a magyarok jó része összetart, segítik egymást. Így hat rájuk is a kinti szemlélet, ez a nyitott világ. És hát a klíma csodálatos, a táj gyönyörű, akármerre indulsz – találhatsz síparadicsomot és sivatagot egyaránt. Órákat mehetsz a semmi közepén… És rengetegféle embert ismerhetsz meg.

Nem csodálom, hogy feltöltött ez az időszak.

Igen, és most azért van bennem némi szomorúság, hogy miért is vagyunk olyan messze attól, amit ott láttam. Elfogadásban például. Vagy az egymáshoz való viszonyulásban. Pedig ott sincs kolbászból a kerítés. Az átlag kaliforniai család két-három szobás kis lakásban él. Az egyik legeklatánsabb példa az volt, amikor egy hajléktalan férfi meglátott minket Jázminnal. Épp kiszálltam a kocsiból, és beültettem Jázmint a babakocsiba. Odajött, hogy milyen gyönyörű baba – nem nyúlt hozzá, csak kedvesen rámosolygott. Nem kért pénzt, semmit, csak kedves volt. Váltottunk pár szót. Tudod, a mosoly – ami ingyen van. Nem kerül semmibe, és olyan jól tud esni. Miért is kéne mufurc arccal járni-kelni? Na, látod, ha valamit szeretnék magam körül látni, az ez. A mosolyt kéne terjeszteni…

Fotó: Zsigmond László/Life.hu
Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a LIFE Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.