Nagy Ervin: "Nem lettem pesti entellektüel"

Álkérdésnek tűnhet, de azt hiszem, meg fogod érteni, hogy miért ezzel kezdem: van példaképed? Ahogy választasz, úgy érzem, jól sáfárkodsz a lehetőségekkel. Van ebben valamilyen minta előtted?

Nincs egyetlen példa. Minden olyan karakterből, aki hatással van rám, akiről úgy gondolom, hogy jól csinálja, amit csinál - lecsippentek egy picit magamnak. Brad Pitt-től kezdve a hentesemig bárki lehet. Ahogy múlik az idő, egyre tisztábban látom, hogy 18 évesen milyen minták alapján dolgoztam, ki volt meghatározó az akkori szemléletemben. Mit gondoltam 20 évesen a férfiasságról, a karrierről? És most? Visszatekintve az ember sokkal többet tud tanulni magáról. Jobban látja, hogy milyen emberek voltak rá hatással. A jelenben általában nem tudom. Ma nem azzal ébredtem, hogy én is úgy fogok élni, mint Brad Pitt, aki sikeres színész és közben törődik a gyerekeivel, de két évvel ezelőtt igenis ez foglalkoztatott. Üldögéltem valahol, és azt gondoltam, hogy hihetetlen ez a magyar színházi élet, a taposómalom, amiben létezem. Csak tolom és tolom a napokat. Állandóan kapom a visszajelzéseket, de mégis mennyire üres az élet. Milyen jó lenne más, számomra érdekes dolgokkal is foglalkozni, és mellette annyit lenni a gyerekemmel, amennyit szeretnék! Ezt Magyarországon általában fölülírja a munka. Mindent elmos a kötelezettség, és mindig lehet arra hivatkozni, hogy a papának dolga van, hisz híres művész.

Ezzel szembe mentél akkor, amikor egy év szünetet kértél a színháztól, hogy átélhesd az apaságot. De menjünk vissza a múltba, amikor még te voltál gyerek. Azt is olvastam tőled: "A paraszt pír ott maradt az arcomon. Én tulajdonképpen egy dunaújvárosi panelproli vagyok." Másrészt emlegeted a nagymamádat, akinek nagyon jó ízlése, humán beállítottsága hatott rád, és meghatározó volt abban, hogy színész lettél.

Honnan indultam? Meghatározó volt, hogy sporttagozatos voltam és az, hogy sportolók a szüleim. Minden jel arra mutatott, hogy ebben fogom majd valahogy kiteljesíteni magam.

Négytusában.

Igen, akkor még négytusának hívták. Futni kellett 60 métert, később százat, négyszázat, majd nyolcszázat, távolugrani, súlyt lökni, és volt még a kislabdadobás is - ezekben vetélkedtünk. Nyolc éven át készültünk, és 14 évesen megnyertük az országos bajnokságot. Addig és azóta is példátlan, hogy egy iskola sporttagozatáról a fiú- és a lánycsapat is nyert az országos döntőben.

Úgy tűnhetett, hogy belőled is olyan első osztályú sportoló lesz, mint a szüleidből?

Igen. Focizni is elkezdtem, mert édesapám NB I-es futballista volt, és engem is odaképzelt a focipályára. Én már most dolgozom azon, hogy ne essek abba a hibába, hogy mindenáron színészt faragok a gyerekemből. Ha mindenáron arra vágyik, legyen, de nem fogom őt noszogatni azért, mert én azt szeretném.

Ebből arra következtethetek, hogy veled ezt tették?

Engem abba az irányba terelgettek. Az apám büszkeségének része volt - főleg egy vidéki városban -, hogy valaki labdarúgó és a fia is gyorsan fut, nyeri az aranyérmeket, és nem annyira ügyetlen a labdával. Hogy milyen az önkontrollom, és hogy kiélezett helyzetekben a mai napig nagyon jó vagyok, az a sport miatt van.

Szereted a téteket?

Jó versenyző voltam. Bírom a tétet és az adrenalint. Szeretem, amikor három nap alatt kell megoldani valamit, vagy akár egy pillanat alatt. Eltörik a lábam, de másnapra ki kell találni, hogy miként tudok helytállni a szegedi szabadtérin, vagy elmegy a kollégám hangja és szól a rendező, hogy én fogok beugrani, és két nap alatt kell megcsinálni egy főszerepet.

Tehát ha azt mondanám, hogy valami lehetetlen számodra, az nagyon inspirálna?

Nekem az tetszik. Tetszik, ha baj van, és tetszik, ha kihívás van. Szeretek jól reagálni, szeretek beugrani, és manapság már önként magamra vállalom. 2 éve volt, hogy ültem a büfében - véletlenül arra jártam -, és kiderült, hogy hibásan egyeztettek valakit a Cigányokban a Katona József Színházban. Felnéztem, és azt mondtam: figyelj, én holnap ráérek. Tényleg? Persze, csináljuk! Nekem ettől elkezd buzogni a vérem. Ez szerintem a sportnak köszönhető. Olyan vagyok, mint egy versenyló. Ugyanilyen egy premier is, amikor előtte a célegyenesbe érünk. Az utolsó héten már más ritmusban ver a szívem. Közvetve azt mondta rólam egy pszichiáter, hogy lehet, hogy adrenalin-függőségem van, de nem olyan értelemben, hogy ugorjunk ki egy repülőgépből, vagy bungee jumpingoljunk, mert csapatépítő tréningen vagyunk. Nem erről van szó. Egyszerűen szeretem, ha ez a fajta izgalom jelen van az életemben.

De miként nyergeltél át a fizikai versenyzésről humán területre? Hogy lett a sportpályából színpad?

Transzformáltam azt az energiát. Én pontosan látom, ha valamiben nem vagyok annyira jó. Tisztában vagyok a határaimmal, még ha folyamatosan feszegetem is őket. 14-15 évesen azt gondoltam, hogy nem vagyok elég jó a fociban. Nem voltam a legjobb, és ez engem zavart.

A legjobbnak kell lenni?

Igen. Ha megkérdezik, hogy rendeznék-e, azt szoktam mondani, hogy nem, mert nem akarok hármas vagy négyes alá lenni, mert azokból sok van. Majd akkor igen, ha olyan témával találkozom, ami igazán megmozdít és kikívánkozik belőlem. A focival is így voltam. Voltak csapattársaim, akik később válogatott labdarúgók lettek, és láttam, hogy fényévekkel le vagyok maradva tőlük. Lehet, hogy csak fizikálisan, lehet, hogy fejben, de éreztem, hogy nem tudok a legjobb lenni. Ez egyre inkább kudarcélménnyé vált, és szépen lassan lemondtam róla magamban. Már csak a szüleim miatt csináltam. Közben elindult egy humán vonal a gimnáziumban. Lett egy barátom, Kertész Andris, aki egyre inkább elbillentette a mérleget a gondolkodás és a Guns N' Roses, no meg a Doors irányába. Kezdtem megváltozni. A humán érdeklődés a nagymamám révén eleve nagyon benne volt az életemben. Hogy értsd - egyik meghatározó emlékem, hogy vele a nagybányai festőtelep albumát nézegettük. A másik, hogy olyan kártyákkal játszottunk, amin a zeneszerzők képei voltak. Beethoven mindent vitt! A kártyázásaink révén az összes arcot ismerem, bárkit mutatsz - lehet, hogy nem tudom pontosan, mikor élt, de hogy kit ábrázol a kép, azt biztosan megmondom. A képi emlékezetem nagyon erős. Amikor hirtelen azt éreztem, hogy nem elég jó az út, amin járok, akkor szépen leváltam róla és elindultam másfelé.

Ez a fajta változtatási képesség most is megvan benned? Akkor, amikor döntesz, hogy mit vállalsz el és mit nem - hogy kerülöd a kudarcot.

A kudarctól nem félek. Nem azért hagytam abba a focit, hanem azért, mert éreztem, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint az apám, és hogy ő jobban szeretné ezt, mint én. Emlékszem, ott álltam Bakonycsernyén, a Vértesben és néztem: milyen gyönyörű ez a táj! - de közben elrúgták mellettem a labdát. Nem figyeltem, kezdett nem érdekelni, de 15-16 évvel ezelőtt még nem voltam annyira tudatos, hogy ha ebben rossz vagyok, keressünk olyat, amiben ki tudok teljesedni! A mai napig nem futok el kudarcélményektől, sőt, merek kockáztatni. Azért próbálom ki magam más műfajokban is. Általában a színészek 70-80 százaléka magától nem megy, csak ha hívják. Én kifejezetten presszionálom magam ilyen kihívások felé.

Ezek tétes helyzetek, amelyekről azt mondtad, hogy szereted őket.

Egyrészt van tétje, másrészt unom, ha csak ugyanolyan területen dolgozhatok. Erre lassan jöttem rá az elmúlt 6-7 évben, amikor a színházban azt éreztem, hogy kicsit mellőznek. Közben hívtak ide-oda, és az operától kezdve az operetten át sok műfajba kirándulgattam. Az anyaszínházamhoz fűző köldökzsinórt kezdtem kicsit lazábbra venni. Rájöttem, hogy ezek a helyzetek kifejezetten inspirálnak. Például egy operára való felkérés kapcsán eszembe jut, hogy nyilván ki fognak nevetni, de közben meg arra gondolok, hogy egész gyerekkoromban azért énekeltem a fürdőszobában, hogy egyszer hátha szembejön ez a lehetőség. És egyszer csak ott álltam Miklósa Erika mellett. Hát, akkor ez is megy! Számomra ezek olyan lökések, és akkora bátorságot adnak, hogy annak ellenére, hogy nagyon sok meló, és még az is lehet, hogy egy kicsit megégek a végén - akkor is megéri egy ilyen csínybe belemenni. Kitartó vagyok. Szerintem ez is a sportból jött. Nem baj, ha valami áldozattal jár.

Semmi sincs ingyen. A tehetség önmagában nem elég, a munkát is bele kell tenni.

Nagyon bele kell tenni. Igen. A munkában jobban hiszek, mint az ihletben - szoktam mondani, aztán szólt egy kollégám, hogy: "Szerintem néha megfordíthatnád, Ervin!" Hosszú időnek el kellett telnie, mire képes lettem arra, hogy letegyem a melót, mert már hiszek annyira önmagamban, hogy azt gondolom, az ösztöneim és az ihletem jó irányba visznek. Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy mindenért nagyon meg kell küzdeni. Nem hiszek a könnyen jött sikerekben csak azért, mert olyan az alkatom. Szerintem a karrierem és a sikereim 60-70 százalékát annak köszönhetem, hogy ezt így fogom fel.

Volt egy nagyon kedves interjúcím: "Miért nem akkora sztár Nagy Ervin, mint amekkora?"

Ez jó! Igen, azt hiszem, hogy jó helyeken vagyok népszerű. Én ennek örülök, erre figyelek.

Na, ez például érdekelne! Mi a szűrőd?

Nem tudom, ez ösztönszerű. Engem komoly szakmai kvalitású emberek neveltek fel. Máté Gábor, Horvai István, Sinkó László, Gálffi László. Nagyon fontos, hogy milyen szemléletmódot kapsz 18 és 22 éves korod között. Aztán a Katonához kerültem, ami tényleg egy szűrő. Megpróbáltam és ma is igyekszem a bulvárt elkerülni, és nem venni részt olyanban, amiről azt gondolom - ez tényleg csak ösztön -, hogy tré. Vele nem beszélgetek, oda nem megyek el, abban a műsorban nem fogok szerepet vállalni, mert tudom, hogy a pénzt mossák a háttérben. A választások szabadsága szűk ebben a kis országban, de én mégis igyekszem megőrizni. Ez nem könnyű néha. Nem vagyok hülye, nem vagyok önmagam ellensége, tudom, hogy az már nem működik, hogy úgy vagyunk művészek, hogy elvonulunk a világtól a piciny kockacukornyi színpadainkra. Ez nem megy. Tönkremegyünk, és nem élünk meg. Nyitni kell kifelé, ez nem kérdés, de nem mindegy, hogy miként és merre teszem. Rájöttem, hogy kell a közönség, a karrier, az a jó, ha minél többen, minél több filmben játszunk. De ha már itt tartunk, nagyot változott a kor, amiben élünk. Épp eltűnni látszik a filmezés. 15 éve is sírt mindenki, de most már tényleg van miért.

Igen, de téged azért nagyon sok filmben láthattunk, legalábbis 2008-ig.

Igen, én még elkaptam azt az időszakot. Azt látom, hogy mindenki marhára töri a fejét, hogy mit forgasson, de közben úgy tűnik, hogy szerzői filmeket fognak támogatni, nem pedig a színészközpontú filmeket. Lehet, hogy egyszer csak veszek egy nagy levegőt, és összetákolom a Magyar Színész Szakszervezetet, mert manapság tényleg csak a színészek fogják be a szájukat. Szerintem eljön az a pillanat, amikor el fog gurulni a gyógyszer. Nálam már kezd, de pont azért, mert foglalkoztatott vagyok. Rögtön hozzáteszem - én nagyon sokat teszek ezért. Nem úgy van, hogy csak tátom a számat - "Én vagyok a Nagy Ervin!" -, és máris jönnek a feladatok. Nem. Minden évben megpróbálok olyan dolgokat csinálni, amik miatt újra hívnak. Egy világosító lekapcsolja a lámpát és kimegy, ha nem olyan a túlórája, és akkor holnaptól nem lesz világosítás. Föláll a kamera mellől és kész. Mi színészek némán dolgozunk tovább. Miközben minket nem foglalkoztat a magyar film, félreértés ne essék. Nem mértem, hogy miért nem csapkodjuk az asztalt azért, mert olyan keveset forgatunk. Nem olyan régen láttam egy emlékműsort Bárdy Györgyről. Micsoda feladataik voltak a színészeknek akkor! Erre nem lesz sanszunk a következő 20-30 évben. Ez a baj.

Azt is olvastam, hogy szeretnél majd egy olyan vállalkozást létrehozni, hogy a színészet csak játék lehessen.

Még nem tudom, mi lesz. Jár az agyam. Tény, hogy nem azon gondolkozom állandóan, hogy a Hamletet hol kéne eljátszani. Azon töröm a fejem, hogy a szabadságom meglegyen. Az időbeosztásom szabadsága. Ha múzeumba akarok menni, mert épp egy izgalmas fotókiállítás van, akkor ne kelljen helyette szinkronba menni! Ami rég nincs megfizetve. Ne legyen az, hogy anyagilag ki vagyok szolgáltatva a szakmámnak. Persze ezért a mondatomért majd megint megkapom, hogy Nagy Ervin megint sír. Nem! Én mások helyett sírok. Egy csomó fiatal miatt, akik számára minden szépnek tűnik az elején, de aztán egyre csak fogynak a perspektívák. Ezt akarom innen üzenni. Nap mint nap bozótvágó késsel kell menni, ahelyett, hogy föl lennénk emelve a színészet régi méltó nagy híréhez.

Hadd kapaszkodjak bele ebbe. A pénz kényszerébe. Milyen a viszonyod vele?

Borzalmas.

A harmincas éveid tájékán albérletben éltél, jöttél-mentél, szédelegtél az éjszakában. Észhez térített az apaság, a felelősség?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy előadás után én ledobom a jelmezt és már rohanok is haza, és olyan rendes apuka vagyok, mintha nem színész lennék. Ez nem igaz. Nem tudom megerőszakolni magam és kibújni a bőrömből, de próbálom. Sokat változtam. Ezt nemcsak én mondom, hanem a partnerem is, akivel együtt élek. Változtatott a felelősségtudatomon, időbeosztásomon, de a mai napig szeretek reggel négyig inni és beszélgetni. Ez vagyok én. Utána hazamegyek, és persze egy kicsit rosszabb fölkelni és vinni a gyereket kilenckor, de ezt már össze tudom hangolni. Néha recseg-ropog, néha sokkal jobban megy, és van, hogy kevésbé. Nagyon változó. Az otthon betöltött szerepem - hogy úgy mondjam - elég impulzív, de persze én vagyok a családfenntartó, ezért sokkal jobban észnél kell lennem. Nem tudok a pénzzel bánni, és nem is izgat, de már tudom, hogy mennyi kell az élethez, és néha mérges is vagyok ezért. Nagyon könnyen le tudok mondani dolgokról. A kollégáim tudnának erről mesélni - bárkit meghívok bármire. Kifolyik a pénz a kezeim közül. Mindig azt gondolom, hogy nagyvonalúnak kell lenni és elegánsnak. Nagyon nem bírom a kisszerű, pitiáner, garasoskodó embereket. Apám is olyan, mint én - ez talán onnan fakad.

Látod, a mintáktól indultunk. Mennyi elvet, vagy legalábbis működési módot megfogalmaztál. A vidékiséget, a dunaújvárosi srácot érzed még magadban?

Szerettem erre mindig romantikusan gondolni. Tulajdonképpen a mai napig azt hiszem, hogy nekem sokkal többet jelent egy kétkezi munkásember, aki rendesen végzi a feladatát a senkiházi politikusoknál, vagy akár olyan művészeknél, akik B kategóriásak és mindig a könnyebb utat választják. Ez megmaradt bennem. Mint a paraszti pír a fejemen. A józan értékítélet. Nem lettem pesti entellektüel. Simán tudok beszélgetni bárkivel. Mindig arra törekedtem, hogy az asszimilációm - ha lehet ezt így mondani - tökéletes legyen, de ennek ellenére ne felejtsem el azt, hogy honnan jöttem. Nem szeretem azt, aki folyamatosan mentében jár, és tüntet a vidékiségével, mert szerintem ez halál ciki. De azt, hogy én megtalálom a hangot a roma útásóval éppúgy, mint a miniszterelnök-helyettessel - erre mindig próbáltam ügyelni.

Nyitottnak maradni - nem 180, hanem lehetőleg 360 fokban.

Igen. A színészethez ez hozzátartozik. Szerintem ezt a képességet nem szabad elveszíteni. Nem lettem fővárosi művész úr, és erre kényes is vagyok. Túlzottan az alkatom se predesztinál erre. Nem vagyok az állandóan a lelkével foglalatoskodó, depressziós művészfigura.

Nem vagy egy "köldöknéző" alkat.

Nem. Sőt, nagyon sokáig megvetettem, ha valaki olyan, de rájöttem arra is, hogy ez mekkora baromság a részemről, hiszen sokfélék vagyunk. Van, aki azt tanulta, úgy nőtt fel! Nem hibás ebben, de azokra tudok felnézni igazán, akikben megvan a változtatás és a változékonyság képessége is. Persze, nem az értékítéletekben. Azt szeretem, ha valaki sokszínű, és én magam is erre törekszem az életben. Az embernek tudnia kell menedzselni magát, de arra is kell figyelni, hogy mihez adja az arcát. Ebben az országban imádnak véleményt alkotni az emberek, de lehetőleg anélkül, hogy megvizsgálnák az igazságot. Szerintem semmi nem egyértelmű. Erre próbálok szakmailag és a magánéletemben is figyelni. Valahogy így igyekszem élni.