Pindroch Csaba: "Elsírtam magam"

Szerintem nyerésre állsz.

Már nem játszom a meccset. Megnézem a kommenteket, mert kíváncsi vagyok a megítélésemre, de 8-10 évvel ezelőtt jobban zavart az, hogy mit írnak rólam. Amíg nem volt otthon internetem, beültem egy kávézóba, és ott olvastam el a hozzászólásokat. Nagyon elszomorodtam, de azóta találkoztam ezekkel a név és arc nélküli emberekkel, akik nyüzsögnek a világhálón, és megváltozott a véleményem. Sajnos tudom, hogy ez a magyar mentalitás része. Szidni és irigykedni, még akkor is, ha nincs mire. Pusztán azért, mert valaki reflektorfényben van.

Jó pár színházi szerepen túl voltál, amikor a Valami Amerika című produkció országos népszerűséget hozott neked. Akkor nagy volt a tétje annak, hogy mindenki szeressen?

Nem. Ez a gyermekkoromban kezdődött. Mindig szerettem volna központi szerepben tetszelegni.

Salgótarjánban - ahol felcseperedtél - ugyanúgy, mint az esztergomi ferences gimnáziumban?

Igen, de akkor még nem azt mondtam, hogy mindenki szeressen. Az túl "lányosan" csengett volna, de igazából mindig arra vágytam. Mindent megtettem annak érdekében, hogy szeretnivaló pillantásokat, elismerést kapjak a külvilágtól.

Miért? Megfejtetted?

Nem tudom, mi volt az oka. Összekavarodott bennem a kisebbségi komplexus, az üldözési mánia, a totális feltűnési viszketegség, és néha a zsenitudat is. Ezek szélsőségek, de mindazzal, ami köztük a normális életet jelentette volna, nem igazán tudtam mit kezdeni.

A szélsőségek rabja voltál?

Igen. Ide-oda ugráltam.

Kisfiúként mitől volt kisebbségi érzésed? Valahol azt olvastam, hogy az esetlen "hülyegyerek" szerepét vetted fel, mert az olyan bájos.

Ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Bohóckodni, kihúzni a gyufát a tanároknál - így próbáltam magamra vonni a figyelmet és középpontba kerülni.

Jó tanuló voltál?

Nem. Kifejezetten rosszul tanultam. Sajnos nem voltak olyan tanáraim, akik terelgettek volna valami felé, ezért egy idő után egyszerűen csak kibambultam az ablakon. Maradt az ébren álmodozás, amin végül a magyartanárom, egy apáca változtatott Esztergomban. 17 éves voltam ekkor. Behozott egy kazettát, amin Latinovits Zoltán verset szavalt. Addig nem nagyon foglalkoztam a tanulással, elsőben például megbuktam matematikából. Nem tudtam semmit, és elit gimnáziumba jártam. Egy szakmunkásképző intézet matektanára készített fel a pótvizsgára nyáron három hét alatt, amin végül ötöst kaptam. A következő évben megint megbuktattak félévkor, mert azt mondták, hogy biztosan csaltam a dolgozatnál, amire két egyest kaptam rá. Az a baj, hogy a tanárok sokszor egyszerűen eldöntik, hogy te milyen vagy, és ebből a szerepből nagyon nehéz kilépni. Rájössz, hogy mit várnak tőled, és annak akarsz megfelelni. Én is így jártam.

Latinovits meghallgatása után valami átfordult. Az addig ébren álmodó Csabi hirtelen miről kezdett álmodozni?

Találkoztam valamivel, amiről nem tudtam addig, hogy micsoda. Előadó művészetnek hívták, és még messze volt a színháztól. Sok időnek kellett eltelnie, amíg a színházzal találkoztam, de Latinovitsot hallgatva valami nagyon megfogott. Egy egészen új dimenzió volt, ahogy elmondta azt a verset. Akkor már nem az volt a fontos, hogy miként tűnhetek ki, hanem az, hogy milyen oszlop az, amit átölelhetek. Aminek az árnyékában ott volt az a megrendítő, sodró erő, ami jellemző volt Latinovitsra. Különben a férfikollégáim 70-80 százaléka az ő hatására lett színész.

Az a srác átéli mindezt, aki megbukik matekból, aki nem tudja igazán, hogy merre van az arra. Mégis merre indul tovább? Voltál szállodaportás, több helyen meséltél a züllött korszakaidról. Két sikertelen egyetemi felvételi után mégis a Színművészetin találtad magad.

Minden versmondó versenyen elindultam. Kétszer jelentkeztem a főiskolára. 170 verset tudtam, amiket mindenhol elszavaltam, ahol megfordultam - például a kocsmákban, mint valami művészfiú. Akkor még mindig nem léptem túl a hülyegyerek szerepkörön - a főiskolán sem. 18 éves koromig katonai fegyelem, vallásos környezet és egyfajta kultúrsokk uralta az életemet. Egy gyárvárosból kerültem Esztergomba, ebből ugrottam át a siófoki éjszakába a rendszerváltás pillanatában. Nagy pénzek jöttek-mentek, hiába buktam meg matekból, de ott nagyon megtanultam valamit a számokról. Azt, hogy annyit lehet lopni, amennyit az ember nem szégyell, de közben éreztem, hogy semmit nem kaphatok érte, se barátságot, se szerelmet, mert ezek nem megvásárolhatók. Királyság volt nyáron, menő életet éltem, de télen jött a csóróság.

A tücsök és a tücsök.

Igen, majd fölköltöztem Budapestre. Az is sokkoló volt, mert senkit nem ismertem. Jöttem-mentem a nagyvárosban, 100 forintot kaptam egy napra anyukáméktól, és illúziókba menekültem. Ittam a kisfröccsöket mindenféle rossz kocsmákban, semmilyen se volt az életem. Egy délután viszont - amikor több száz forint volt nálam, és azon méláztam, hogy vagy nagyon berúgok este, és talán be is csajozok, vagy pedig egy picit előretekintek - döntöttem. Akkor már kétszer kirúgtak a főiskoláról. Éreztem, hogy kezdeni kellene valamit az életemmel. A verseket szerettem és a színházat. Épp a Blaha Lujza téren sétáltam, és befizettem a csekket a jelentkezési laphoz. Akkor fordult meg minden. Az volt az a pont, amikor a rövidtávot felcseréltem hosszú távra.

Elkényeztetett a sors, számtalan filmben szerepeltél. Rengeteget játszol színpadon is, nem beszélve a reklámokról. Sodródsz, vagy tudatosan élsz?

Sodródok inkább. Annak idején én futottam be filmes karriert az osztályból. A többiek mindig megkérdezik: "Hogy csináltad?" Erre én azt felelem: "Gyerekek, nem emlékeztek rá, amikor kifulladva ültünk este, páran átjöttek a filmtanszakról a kollégiumba, és ismeretlenül arra kértek minket, hogy segítsünk nekik ilyen-olyan munkákban?" Én ilyenkor mindig boldogan repültem, mert engem marhára érdekelt a filmezés. Nem fizettek egy fillért sem, sokszor csak hátulról látszottam, de nagyon sokan megismertek abból a világból. Onnantól kezdve hívtak. Nekem pedig fontos volt, hogy behozzam azokat az éveket, amik kimaradtak. Az egyházi iskolától a siófoki éjszakáig. Mindenbe bele akartam kóstolni színészként.

Zorán egyszer azt mondta nekem, hogy minél több koncert van, annál nagyobb a tét. A tegnap nem garancia a mára. Ennek felfogtad a felelősségét?

Hogyne, mindig bennem volt a megfelelési kényszer. Épp Zoránnal beszélgettem arról, amit Navratilovától hallottam egyszer egy interjúban. Ő azt mondta, hogy az életében talán egyszer ütötte meg úgy a labdát, hogy az tökéletes volt. Azt mondják, hogy a színésznek hét-nyolc olyan pillanata van az egész pályán, amikor ráfekszik a szivárványra. Lehet, hogy ez egy próbán történik, vagy egy olyan jelenetben, amit kivágnak a filmből. Amikor az ember azt érzi, hogy nemcsak színész, hanem művész. Azt hiszem, átéltem ezt egy párszor. Megkérdeztem Zoránt, hogy ő pengetett-e meg úgy egy hangot, ahogy Navratilova ütött meg egy labdát. Azt mondta, igen. Talán egyszer sikerült az életében. A kérdésedre a válasz: az ember mindig azt a tiszta hangot, azt a tiszta tekintetet keresi magában. Ahogy Szabó István (Oscar-díjas és Kossuth-díjas magyar filmrendező, a szerk.) mondta: "Nem az a lényeg, gyerekek, hogy kinek hány mondata van egy filmben, vagy hány percet van jelen, hanem kinek a szeme viseli a néző szenvedését." Egy pillanat is elég ahhoz, hogy te is repülj, és a néző is - ez megmarad és bevésődik. Mindig addig tart az élmény, amíg nem jön a következő, azt keresed - ez egy transzcendens történet.

Azt mondtad, hogy a "hülyegyerekség" sokáig megmaradt, aztán negyven lettél, apa vagy és férj, több mint 10 éve. Elmondhatjuk, hogy Csabi nem hülyegyerek többé? És ha igen, akkor micsoda?

A férfiak nagy paráját, a családfenntartó férfiakét élem át én is, ami független attól, hogy az ember 5 forintot keres, vagy 5 milliót. Mindig ott motoszkál a kérdés, hogy vajon hogyan fogom eltartani a családom. Nemcsak a pénzről beszélek, hanem másról is, ami nagyon sok energiát elvisz, talán fölöslegesen, de a nevetés és "hülyegyerekség" az megmaradt.

A Mr. és Mrs. című előadásban együtt szerepelsz a feleségeddel, Lindával. Nálatok is vannak játszmák a nappaliban?

A miénk nem egy mézes-mázas kapcsolat. Olyan szövetség, ami ma már nem divat, de én hiszek benne. Nem arról beszélek, amit a nagyszüleink vallottak, akik azt mondták, hogy nincs válás, mert az nem szokás. A mi életünkben az volt a vízválasztó, amikor beütött a siker az életemben. Én azon kevesek közé tartozom, akik felrepültek az ismertségbe, de azzal a nővel maradtam, aki mellett megéltem ezt. Nem jellemző, de nekünk sikerült.

Hogyan?

Úgy, hogy a Jóisten nagyon megleckéztetett. Amikor a húszezer forintos fizetésem és az egyszobás lakásom után - amit a szüleim egy életen át összespóroltak nekem - egyszer csak jött a Valami Amerika, majd a Kontroll, és egy nagyon sikeres reklámfilm. Képzeld el, hogy kaptam egy szponzorautót, amiben azt éreztem egy hétig, hogy én vagyok a király. Körülbelül annyit ért, mint a lakásom. Egy hét után ellopták és ki kellett fizetnem. Akkor azt láttam, hogy amiért anyámék egy életen át szenvedtek, azt lehet, hogy el kell adnom azért, hogy kifizessem azt a pillangót, amit megkaptam, de elrepült. Folyamatosan olyan cikkek jelentek meg rólam, hogy luxusautókban ülök, de ez csak arról szólt, hogy próbáltam ledolgozni a tartozásom. Mindenki azt látta, hogy sztár vagyok. Azt kívánták, hogy rohadjak meg, mert valaki nagyon tol, de közben tökéletesen padlón voltam, és folyamatosan veszekedtem a feleségemmel. Beszélgettem hajléktalanokkal, és megértettem, hogy akkor, amikor jönnek az ütések, jöhet az úthenger, a pia és a drogok. Ha ez lett volna, akkor ma nem ülnénk itt, de a párom egyszer csak elkezdett a jövőről és a gyerekeinkről beszélni. Épp akkor, amikor én azt mondtam, hogy vesszen minden. Nem kell semmi. Elsírtam magam, és éreztem, hogy ez a nő az, aki a legnagyobb bajban is a jövőnkről beszél.

Megjelent a szivárvány az égen.

Igen. Ott volt. Mi tényleg együtt futunk, squasholunk, vége van az éjszakai életnek. Ilyen tekintetben nem motiválom a rendezőket, hisz nem futhatnak össze velem. Sodródom, együtt vagyunk, megcsináltuk ezt a színdarabot. Egymást húzzuk. Nem azt érzem, hogy betokozódunk, hanem hogy jó együtt. A Mr. és Mrs.-ben öt különböző párt alakítunk, testvéreket, mindenfélét. Július 15-én Nagykanizsán, augusztus 6-án és 7-én Debrecenben is láthatnak minket a nézők.

Jó sok mindent át lehet élni - nem? Családterápia.

Igen. Családállítás. Mindent ki tudunk játszani magunkból.

Megfacsarta a szívem ez a történet. A pillangó elszállt, és azt hiszem, megtanultad, hogy csak az a tiéd, amiért megdolgozol.

Pontosan, vigyázok magamra. Mentálisan jó pár évvel ezelőtt elkezdődött, amikor - főleg a feleségem hatására - lezártuk azt, hogy szerepeljünk a bulvársajtóban. Az a baj a bulvárral, hogy nem tesz különbséget születés és halál között, ha teheti, benyújtja a számlát. A mi gyerekünket senki se láthatta semmilyen újságban.

Az volt az álmod, hogy legyen feleséged, családod, házad - ez mind összejött. Szoktál még álmodozni?

Igen, azokról, amik kimaradtak: eljutni Szibériába, a Jeges-tengerig, vagy rendesen megtanulni egy nyelvet. Vannak dolgok, amikhez lusta vagyok, tudom, hogy energiát vinnének el, vagy nem akarom elvenni az időt a családomtól. Ez hülyeség vagy inkább veszélyes? Nem tudom. Mivel most már apa vagyok, ezeket nehezebb lenne meglépni. Álmom? Hát...

Például még egy baba?

Az nem álom, több gyereket szeretnénk. Nagyon szeretem a feleségemet, és azt, ahogy élünk. A legjobb együtt lenni. Kiköltöztünk a városból, van egy házunk egy nagy telken, vidéken. Onnan járok be dolgozni. Suhanok ide-oda, de leginkább haza, és ez jó.