Szebeni István: "Végtelenül fáj"

Idézzük fel, hogy mi történt.

Óriási pofon volt. Olyan mérhetetlenül nagy ütés, amit egyszerűen nem tudom, hogy miért kaptam az élettől, pontosabban szólva a televíziótól. Mind a mai napig keresem a "miért"-et, de nem találom. Azért is örülök ennek a beszélgetésnek, mert szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez nem politikai ügy. Nevetve azt szoktam mondani, hogy balkezes vagyok és debreceni. Ennyi. Én igenis hiszek a tisztességes munkában, abban, hogy ennek hosszú távon meglehet a gyümölcse. Jól végeztem a munkámat minden oldal megelégedésére, pontosan azért, mert tudják, hogy egy nyílt, őszinte, egyenes ember vagyok.

De adásban hallhattunk tőled egy káromkodást. Ez hiba!

Belecsúsztam egy olyan hibába, ami bármikor, bármelyik televízió stúdiójában, színházi próbán, filmforgatáson előfordulhat. Ha történik egy ilyen, akkor le kell húzni valakit a vécén? Akkor az egy rossz ember? Nem. Legalábbis nekem mást jeleznek vissza ismert és hétköznapi emberek egyaránt.

Azután, hogy szembesültél azzal, ami történt - mit csináltál a következő napokban? Magadra zártad az ajtót, vagy kétségbeesetten telefonálgattál?

Nem. Vártam a csodát, amit akkor még nem neveztem annak, de most már igen. Nem szólaltam meg két napig sehol, hagytam, hogy a bulvársajtó a földbe döngöljön. Talán emlékszel, a hír az volt, hogy az a szerencsétlen, idióta, hülye, hogy lehet akkora barom, hogy élő adásban így beszélt. Arra vártam, hogy a munkaadóm megvéd, és elmondja, Szebeni István nem élő adásban mondta ezt, hanem egy felvételen, méghozzá akkor, amikor a rendező azt mondta, hogy "megállunk". Ennek nem lett volna szabad kikerülnie, de fontos hangsúlyoznom, hogy senkire sem haragszom, akik miatt ez megtörtént. Ők is emberek, ők is hibáztak, és ők is elvesztették a munkájukat. Azt is szeretném tisztába tenni, hogy nem igaz az, hogy bárki így akart volna kitolni velem. Hisz ki tenne ilyet azon az áron, hogy maga is utcára kerül? Kinek lenne ez jó? Senkinek.

Mit érzel most?

Tehetetlen düh van bennem azért, mert nem tudom megoldani ezt a helyzetet. Nem tudom visszacsinálni. Haragszom a kapkodásra, a sajtóosztály hirtelen és túlzott reakciójára. Azt gondolom, nem mérték fel azt, hogy azzal, amit tettek, emberek életét tették tönkre. Nem látom a kiutat. Nem azért, mert nem akarok dolgozni, hanem mert nem értek máshoz. Hiába mondják, hogy tanítsak. 15 évig tévénél dolgoztam, mindent a gyakorlatban tanultam meg. Jelentkezzek egy iskolaigazgatónál, hogy 37 éves vagyok nulla tanítási tapasztalattal és vegyenek fel? Ki fog alkalmazni? Senki.

Menjünk tovább időrendben! Eltelt az a két nap, vártál a csodára. Mi történt utána?

Bementem a munkahelyemre. Azt reméltem, hogy elnézést kérhetek nagy nyilvánosság előtt. Hiszen tisztában vagyok vele, hogy amit mondtam, az nem volt odavaló, de nem egyszer mondtam már ilyet, én nem fogok hazudni, mert nincs értelme. Ezt akkor is elmondanám, ha nem rúgtak volna ki, mert nem vagyok ezzel egyedül. Félreértés ne essék, nem felmenteni akarom magam, de azóta számtalan SMS-t kaptam kollégáktól, hogy kinek hányszor fordult elő ilyesmi az életében. Az viszont nem tetszik, hogy most előrángatnak régi videókat kollégákról, akik valami hasonlót hibáztak. Nem vigasztal, ha másokat kellemetlen helyzetbe hoznak. Nekem attól nem lesz jobb. Semmi nem teszi meg nem történtté az esetet, csak azt gondolom, hogy a büntetés mértéke nincs arányban a hiba súlyosságával. Én megbűnhődtem azért, amit elkövettem. Szerencsétlen véletlenek sorozata történt, és képtelen vagyok felfogni, hogy ez lett a vége. A nézők megbocsátottak nekem, és várnak vissza a képernyőre. Valakik viszont úgy döntöttek, hogy megváltoztathatatlanul kötik az ebet a karóhoz. Könyörgöm, hát még Isten színe előtt is van bűnbocsánat! Kicsit úgy érzem, hogy már soha nem lehetek ugyanolyan, mint voltam. Ez a legfájóbb az egészben.

Ez mit jelent?

Egy abszurd történet miatt olyan szinten stigmatizáltak és lehetetlenítettek el ezzel az ultraszigorú döntéssel egy ilyen szűk piacon, hogy már semmi nem lehet olyan, mint régen volt. Ezért találgatja mindenki, hogy vajon kinek léphettem a lábára, kinek lehettem útjába, de erről szó sincs!

Közben eltelt a nyár. Hogy zajlott?

Sehogy. Már be volt fizetve egy nyaralásunk, amit vissza kellett mondani. Július 7-én volt a születésnapom. Képzelheted, hogyan telt. Akkor indultunk volna vakációzni. Tele voltunk tervekkel. Májusban eladtuk az én kis panellakásomat, és a feleségemét is, hogy megszabaduljunk a hiteltől és végre elkezdjünk egy új, igazi közös életet egy dunakeszi kis házban. Arról álmodtunk, hogy berendezkedünk, aztán jöhet a gyerek! Május 15-én írtuk alá a ház adásvételi szerződését, és aznap rúgtak ki.

A sors adott az egyik kezével, a másikkal rögtön elvett.

Tudod, az a baj, hogy minden nap kerülget a sírás. Tehetetlen vagyok. És közben tartanom kell magam, kulturáltan kell válaszolnom a kérdésekre, lavírozom a mondataimmal, hogy ne ártsak magamnak. Nagyon nehéz.

Azt gondolom, hogy te egy impulzív pasi vagy.

Igen, nagyon. Sokan azt hiszik, hogy indulatos vagyok, pedig nem. Anyukám volt ilyen, tőle örököltem. Képtelen vagyok az ellenkezőjét tenni, mondani annak, amit gondolok.

Édesanyád 9 éve nincs veled. 28 éves voltál, amikor meghalt.

Mindig azt mondta, hogy ne legyek olyan, mint ő, mert soha nem viszem semmire, mert az őszinteséggel mindig csak saját magamnak ártok, és basszus, ez tényleg így van. Engem mindig a takarítónő szeretett, nem a vezérigazgató.

Másfél évtized alatt megtanulhattad volna, hogy miként lehet és kell ebben a hierarchiában létezni.

Nem megy. Nem tudok úgy csinálni, mintha. Ilyen vagyok. Nem tudok bókolni, ha nem gondolok valamit igaznak, nem tudom azt mondani, hogy valaki jó fej, ha szerintem nem az. Képtelen vagyok álszenteskedni.

Gyakorlatilag eltelt több mint három hónap. Hogy telnek a napok?

Minden nap azzal kelek és fekszem, hogy ezt miért kaptam. Mit csináljak? Menjek el ebből az országból? A maradék családom egyik fele kitelepült Kanadába, a másik fele pedig Hollandiában van, de én itt akartam élni. Magyar mondókákon nőttem fel. Egyszerűen nem tudom felfogni azt, ami történt. Én annyira boldog voltam, amikor 2013. január 7-én beraktak a fél 8-as Híradóba! Teljesült az álmom. Most azt vették el.

Miért ez volt az álmod?

Mert azon nőttem fel. Aczél Annát néztem a tévében. Tudod, mekkora dolog volt, hogy tőle kaptam meg a legmagasabb szintű képernyős engedélyt? Van egy szép oklevelem, ami még 2015 áprilisáig érvényes, de ez sem érdekel senkit.

Amennyire ismerem az életedet, ilyen törés még nem volt benne. Legalábbis szakmailag.

Nem. Még akkor sem, amikor anyu meghalt. Hat éven át volt beteg, mielőtt elment, de ő soha nem akarta volna azt, hogy szomorúnak lásson. Nagyon erős nő volt. Mondok erre egy példát: amikor egyszer betörtek hozzánk, ketten voltunk otthon, én még kicsi voltam, anyu lelökdöste a két betörőt a lépcsőn és rájuk zárta a pinceajtót. Ki csinál ilyet? Fantasztikus nő volt.

Akkor ő túlélésre tanított, és arra, hogy erős legyél.

Igen.

Szerinted most mit mondana?

Hogy ne törődj velük, kisfiam, mert nem érdemelnek meg!

Csak hát ezzel a mondattal az ember nem nagyon tud mit kezdeni.

Próbálok erőt meríteni belőle. Valamiből kell. Ezért volt annyira fontos, amit Tvrtko élő adásban tett, és ahogy az emberek reagáltak. Húszezren jeleztek a közösségi oldalán! Kell a visszaigazolás, hogy mégsem vagyok annyira rossz.

Egy ilyen változás megméri az ember kapcsolatait is. A népszerű képernyőssel könnyű és kellemes jóban lenni.

Így van, és ezt én nagyon keményen meg is tapasztaltam. Sokan nem elfordultak tőlem, akiket a barátaimnak hittem, hanem egyszerűen eltűntek. Kész. Nincsenek többé. Közben pedig olyan emberek állnak mellém, akiktől soha nem vártam volna. Tvrtkóval nem vagyunk puszipajtások, de ő mégis fel merte vállalni, hogy élő adásban üzenjen a volt munkaadóimnak. Szerintem ez óriási tett volt a részéről. Ki tesz meg ma ilyet bárkiért?

Azt mondtad, hogy a fél 8-as híradó volt a dédelgetett célod. Annak idején testnevelő tanárnak tanultál. Mikor kezdtél el álmodni a tévézésről?

Soha nem akartam tévénél dolgozni, ez egy véletlen volt. Másodéves főiskolai hallgató voltam tesi szakon, kosáredzőnek készültem, el akartam végezni a TF-en az edzői szakot. Anyuék elköltöztek Debrecenből és kollégiumba kerültem. Olyan messze laktak, hogy hétvégén is csak ritkán mentem haza. Egyszer ücsörögtem a társalgóban, ahol volt tévé, és megláttam egy hirdetést a városi televízió képújságján. "A Debrecen Televízió hírműsorhoz férfi műsorvezetőt keres". Egymilliárd százalékig biztos voltam, hogy nem fognak felvenni. Írtam kézzel egy önéletrajzot - balkezes vagyok, képzelheted, hogy nézett ki -, találtam egy fotót magamról, valami reklámpólóban, amit hozzátűztem, és személyesen vittem be az irodába. Ott ült egy titkárnő, akinek az asztalán sorakoztak a szépen kinyomtatott elegáns, fényképes önéletrajzok. Na, gondoltam, esély nincs rá, hogy ezekhez képest az enyémre egyáltalán ránézzenek. Így aztán elkezdtem erősködni, hogy személyesen szeretném átadni az igazgatónak, aki hallva a huzavonát, kijött az irodájából. Bemutatkoztunk egymásnak és mondtam, hogy neki akarom odaadni, mire azt mondta, hogy jó, de ő is csak az asztalra fogja tenni a többi közé. Mondtam, hogy oké, de az már az ő döntése lesz. Átnyújtottam, és ő letette a kupac tetejére, aztán engem választott.

Amikor megláttad a hirdetést, mit gondoltál? Próba szerencse?

Munkát kerestem, mert nem volt pénzem. Előtte is dolgoztam, pakoltam én a konzervgyárban eleget. Muszáj volt az ösztöndíjamat kiegészíteni, mert nem nagyon tellett semmire.

Szóval pénzkeresetnek indult, nem hivatásnak.

Igen. Igazán azt sem tudtam, hol vagyok. Akkor láttam életemben először mikroportot. Nem volt súgógép sem, de nagyon élveztem a helyzetet. 1200 forintot kaptam egy híradóért, 6000 forint volt az ösztöndíjam, abból éltem egy hónapban. Számolgatni kezdtem. Majdnem háromszor annyit tudok keresni, mint az ösztöndíjam. Dolgoztam, gyűjtögettem és negyedéves főiskolás koromban lett egy kis Polskim, CGN-142 volt a rendszáma, sosem felejtem el. A tévézés nekem kezdetben biztonságot jelentett.

És a népszerűség, a hírnév?

Arra hogy gondoltam volna? Mit tudtam én akkor, hogy ez mivel jár? Szépen lassan a gyakorlatban tanultam meg a szakmát. Kijártam forgatni, műsort vezettem, és nem volt gond, hogy a menzán meg tudjak ebédelni. Elváltak a szüleim, amikor 16 éves voltam, apuval nincs rossz viszonyom, de nem tudott rajtam segíteni. Hárman vagyunk testvérek, nulla forintunk volt. Mindent a magam erejéből értem el. Nekem senkinek se kell hálásnak lennem azért, ahová eljutottam, de valószínűleg azért tartok most itt. Mert soha senkinek nem voltam a haverja.

Menjünk tovább. A debreceni stúdiónál megtanulgattad a szakmát, aztán az m1-hez kerültél.

Ültünk a debreceni tévé halljában, ment a szokásos déli híradó az m1-en, és én felsóhajtottam, és azt mondtam az operatőr kollégámnak, hogy egyszer majd meglátod, én híradót fogok vezetni. Megfogta a vállam, és azt mondta: Tudom! Aztán egy kolléganőm felkerült a Magyar Televízióhoz, és neki szóltam, hogy szívesen elmennék egy próbafelvételre. A legnagyobb meglepetésemre nyitottak voltak rá. Küldenem kellett egy kazettát a műsorvezetésemről. Emlékszem: 1810 Budapest, Szabadság tér 17! - neked nem kell elmagyaráznom! Aztán behívtak próbafelvételre. Én annyira vidéki kis senki voltam, hogy leszálltam a Nyugatiban, és megkérdeztem, hogy merre van a Szabadság tér. Mondták, hogy sétáljak ki az Alkotmány utcán. Mire mondtam, hogy én nem tudom, hogy az merre van. Honnan tudtam volna? Aztán elindultam, csak bámultam a Parlamentet, kábé akkor pillantottam meg életemben harmadjára. Megcsináltuk a próbafelvételt - ez épp az államvizsgám előtt történt -, akkor láttam először igazi nagy kamerákat, aztán megláttam a képernyőn az m1 logóját és kiírva a nevem. Nem hittem a szememnek! Aztán eltelt egy pár nap, és felvettek. Nem volt nálam boldogabb ember, és ezt vették el! Ezért fáj ennyire.

Adok papír zsebkendőt, most már értem a könnyeidet.

Sose felejtem el azt sem, amikor felhívtam anyukámat, és zokogtam örömömben. Májustól vezethettem a reggeli és a déli híradót, és a debreceni kollégiumban mindenki ott ült a társalgóban, és nézte. Ugyanabban a társalgóban, ahol én anno a hirdetést megláttam. A többiek olyan büszkék voltak rám, és én is az voltam, mert soha nem gondoltam, hogy tényleg elérhetem azt, amit akarok!

Aztán teltek az évek. M1, 6 év a TV2-nél, majd újra a közszolgálati televízió. Soha nem gondolkoztál azon, hogy legyen egy B terved?

Azért nem, mert borzasztóan naiv voltam. Azt hittem, hogy nem érhet csapás. Az első pofont a tévétől 30 éves koromban kaptam, amikor egyik pillanatról a másikra mást ültettek a helyemre az Aktívban, aztán mégis megoldódtak a dolgok, és lett munkám. Én soha nem vállaltam konferálást rendezvényeken. Sok pénzért sem. Az nekem nem megy. Ebben az értelemben nem vagyok exhibicionista. Én önmagát a televíziózást szeretem.

Nem a pénz hajtott elsősorban, mint főiskolásként?

Nem. Egy-két hónap után rájöttem, hogy ez egy klassz munka, ami igazán nekem való. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül terelt erre a jóisten. Nem véletlenül láttam meg azt a hirdetést a képújságban, nem véletlenül ültem fel a vonatra, nem véletlenül vettek fel, nem véletlenül jött a TV2-es lehetőség, aztán pedig az álmom, az esti híradó. Mindig volt egy kapaszkodó, most pedig csak állok értetlenül és tehetetlenül. Azért sem volt B tervem, mert hittem abban, hogy ha jól végzem a munkám, az biztos jövőt jelent. Még akkor is, ha a kapcsolatépítési képességem és a diplomáciai érzékem a nullával egyenlő.

Most mi a stratégiád?

Nincsen stratégia. Vártam arra, ami nem történt meg. Most jutottam el oda, hogy egyszerűen muszáj szembesülnöm az igazsággal, bármennyire is nem akartam. Azzal, hogy nincs visszaút.

Engem nagyon megráz, hogy itt ül velem szemben egy 190 centis, erős pasi, és küzd a könnyeivel.

Miért titkolnám? Miért fojtanám vissza őket? Ami fáj, az fáj. Igazából minden most szakad fel belőlem, mert nem akartam felfogni azt, ami történt, és végig azt hittem, hogy lesz egy olyan kéz, amelyik kinyúlik felém. Hogy a vezetőségből lesz legalább egy valaki, aki azt mondja, hogy ez túl sok, nem lehet egy ember életét derékba törni azért, ami történt, de nincs ilyen ember.

A feleséged hogy viseli mindezt?

Talán jobban kivan, mint én. Nagyon nehezek a hétköznapok, mert a munkahelyén helyt kell állni. Sírva, zokogva, fogcsikorgatva teszi a dolgát. Azért nehéz, mert neki triplán fáj, amit velem tettek. Bár nincs gyerekem, de ez valami hasonló lehet. Tehetetlenül nézni, hogy szenved, és nem tudsz segíteni. Ő valószínűleg valami hasonlót él át. Kétségbeesetten kérdezi, hogy mit csináljak, hogy segítsek, de hát nem tud.

Ha most nem hátranézünk, hanem előre, akkor mit látsz magad előtt?

Semmit. Viccen kívül mondom. Ha elhívnak egy-egy műsorba, meg kell ragadni az alkalmat, elmegyek, mert jólesik, hogy rám gondoltak. De ezzel nem vagyok kint a mélyvízből, csak kapálózom tovább. Szeretnék egy munkahelyet, ahova becsülettel bejárok, és végezhetem a dolgom a legjobb tudásom szerint, de lehet, hogy világgá kellene mennem, hogy nyugalomban élhessek bélyeg nélkül. Nem tudom, Nóra. Egyelőre csak azt érzem, hogy végtelenül fáj...