Hadas Kriszta - Anyaverseny életre-halálra

Már a terhesség alatt is azt figyeljük, mennyit hízott a szintén várandós barátnő, a szomszédasszony, vagy hajdanán minket várva az anyánk, mit írnak az okosok, és ezekhez képest mennyit híztunk mi. Jaj, túl sokat vagy túl keveset! "Bálnaanya lettem, vagy szinte semmit sem híztam, éhen fog halni a gyerek ott bent!" Ez a két véglet. Aztán a nőgyógyásznál, a terhesgondozásokon ismét sokan behisztizik magukat. "Túl nagy vagy túl kicsi a gyerek! Nem vagyok felkészülve a szülésre! Mások glóriával a fejük körül, Madonna-arccal pihegve, én meg biztos magamból kivetkezve, taknyom-nyálam összefolyva, üvöltve fogok szülni."

A LifeNetworkön futott Jön a baba sorozatom forgatása közben találkoztam ugyan olyan önelfogadó, nem rettegő, blazírt anyákkal, akik nem hergelték magukat ilyenekkel, de a többség igenis félt attól, hogy a várandósság és a szülés alatt deviánsnak, gyengének fog bizonyulni. Volt, aki elnézést kért az orvostól azért, mert 10 órányi iszonyúan fájdalmas vajúdás után sem tágult megfelelően, egy másik anya pedig azért szabadkozott, mert a kitolásnál, amikor a sejtjei legmélyéről rukkolt elő az utolsó energiával, kiabálni mert. Jó, én értem, hogy nem ildomos teljesen kivetkezni önmagunkból, nem jó mutatni a pánikot, nem jó kétségbe esve vergődni életünk legfontosabb pillanatban, de az Isten szerelmére, mégiscsak szülünk! Szétrobban a „micsodánk”, hogy e kellemesen debil szóval éljek. Ez nem anyai illemverseny, hanem szülés, mindenkinek mást dob a gép, a fájdalomtűrő képességünk is különböző, és ezért nem kell szégyenkezni.

Menjünk tovább. Megszületett a baba, de ahogy magunkhoz térünk, már azon parázunk, hogy lesz-e elég tejünk. A szomszéd ágyon fekvő, velünk egy napon szült nő már tejivót nyithatna, nálunk pedig még szinte semmi. "Jaj, annyira életképtelen, béna vagyok, hogy a gyerekemet sem tudom táplálni?!" Ekkor következik a serkentő teaivós, különböző módszerekkel próbálkozó szenvedés. Szoptatni jó és szükséges, de nem hiszem, hogy 2015-ben a világnak ezen a pontján maradandó károsodást szenved az a gyerek, aki nem kap elég anyatejet. Ha van sok kényeztetés, hancúr, ha megvan a testi kontaktus, tápszeres utánpótlással is boldogan hízhat, fejlődhet a gyerek.

Telnek-múlnak a hónapok, de a bennünk dübörgő megfelelési kényszer, az anyaverseny nem lankad. A gyerek még mindig életben van, sőt fejlődik, de talán nem úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. "A szomszéd Somája nyolc hónapos, és már áll, a barátnőm Emmája szintén nyolc hónapos és őrült sebességgel mászik. És ha ez még mind nem lenne elég, tegnap találkoztam a parkban egy szintén nyolc hónapos gyerekkel, akinek már annyi foga van, hogy kiflivéget csócsál. Csak az én gyerekem nem tud semmi versenyképeset felmutatni! Ínyt villantani, forogni ő is tud, és számtalan nagyon cuki dolgot művel, de a babafejlődési versenyben bizony sereghajtó. Valamit rosszul csinálok! Mit csinálok rosszul?" Valami ilyesmi játszódott le bennem is, amikor második gyermekem, Zsiga az előírtaknál lassabban fejlődött. Nem is értem, miért adtam át magam ennek a hülyeségnek? Mintha ezeken múlna fiam leendő egyetemi felvételije. Mégis beszálltam az anyaversenybe. Ha találkoztam egy hasonló korú gyerek szüleivel, azonnal hevesen érdeklődtem a súlya és egyéb paraméterei iránt. A büszke szülők pedig dagadó kebellel informáltak arról, hogy a gyerekük mikor kezdett el kúszni, mászni, mikor bújt ki az első foga, és még sorolhatnám. Ha visszakérdeztek, én hetykén vágtam ki, hogy "az én fiam ezeket még mind nem produkálja, de úgy tökéletes, ahogy van". Erre a szülők, kedvesen megnyugtató, egyben lesajnáló, bátorítóan udvarias hangon jegyezték meg: „Nem baj, majd behozza.” És tényleg nem volt baj, behozta, de ezt akkor még nem bírtam felfogni. Hordtam fejlesztő foglalkozásokra, Dévényi-tornára is. Lehet, hogy pont ezeknek köszönhetően aztán egyszer csak mindent jól csinált. Szóval persze nem jó elbagatellizálni a babafejlődési stációk fontosságát. A szülő, ha észnél van, meglátja a valós elmaradást, és lép, vagyis a megfelelő szakemberhez fordul, és ezzel a fölösleges hisztériát is kizárhatja.

Ami engem illet, idővel én is megtapasztaltam, hogy mégsem kell gyerekprotézist csináltatni a fiamnak, mert kinőttek a fogai, és kúszni, mászni, járni is megtanult. Kicsit később, mint a nagyátlag, de még idejében. Manapság már azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az esküvője után, a nászéjszakán nem fogja szopni az ujját, ahogy most, nagycsoportos óvodásként teszi. Idővel talán leszokik a köpködésről, és arról is, hogy kizárólag páros lábon ugrabugrálva bírjon haladni. Mire mindez megtörténik, talán már a cipőfűzőjét is képes lesz egyedül bekötni.

Szóval vallom, hogy nem pici korban dőlnek el a nagy dolgok. Pontosabban a lényeget tekintve mégis csak most dőlnek el a nagy dolgok. Ha megértő figyelmet, sok simogatást, bátorítást, lelkes motivációt, toleráns, elfogadó, nyitott, félelem nélküli világot kap, akkor nem lehet vele baj. Idióta világ az, ahol már a bölcsődébe is felvételizni kell. Durva, ahogy a verseny egyre élesedik. Lassan már kétévesen is bizonyítani illik, hogy a gyerek nemcsak szobatiszta, hanem késsel-villával eszik, és a csendes pihenő előtt magának olvassa fel a mesét. Egy jobb általános iskolai felvételin pedig jól jön, ha a gyerek érti a halmazelméletek összes csínját-bínját, túl van a Bűn és bűnhődés értelmezésén, és az olimpiai csapatba is méltán aspirál. Hú, de utálom ezt.

Van egy 21 éves, jól teljesítő, egyetemista, dolgozó lányom, akit anno hatévesen, gyengén palástolt lesajnáló mosolyok kíséretében, nem vettek fel az elit két tannyelvű általánosba. De nem dőlt össze az élete, meg az enyém se, azt konstatálva, hogy nem lesz eminens. Van egy ötéves kisfiam is, akit már semmiképp sem fogok nyomasztani a magyar oktatás kőbe vésett előírásaival. Nem vagyok szuperanya, így csak a mínusz tízről indulhatok a versenyben, de azt mindenképp tudom, semmiképp sem fogom lefrusztrálni a fiamat a saját megfelelési kényszeremmel. Aztán meglátjuk, mi lesz.