Csonka András: Anyu, ugye hallasz? "Beszól, ha úgy van kedve, bármikor bárkinek, olyan igazán ábelanitásan"

Szia, anyu! Most értem haza az ATV-ből, a Nő háromszor-ban kifaggattak a hölgyek, Ábel Anita, Ungár Anikó, Tallos Rita. Még csak fél 11 van, és én máris túl vagyok a mai önvallomáson. Sweet Julie, pardon közismertebb nevén Anita, azt mondta, imádja, ahogy itt írogatok neked. Vagyis olvassa a kis leveleimet. Cuki, ugye? Ja, hogy miért Julie? Csak azért, mert alapvetően Julcsi, amit ugye nem kell magyaráznom ebben az országban, de azt meg utálta, ha így hívom, ezért kicsit nemzetközi karrierre vetítettem ki az egészet, így lett Julie.

Az, amikor apámmal még gyerekként szinte minden vasárnap találkozott az Édes Mostohában? (Mert ugye, hol voltam én még a pályától, amikor ő már szerepelt!) Vagy amikor minden második csütörtökön követtem végig kamaszlányos konfliktusait a Szomszédokban? Vagy amikor már fejen csapott ellenállhatatlan humora a 90-es évek elején, amikor mindketten részt vettünk egy autós kalandjátékban, és az első nap végén Debrecenben egy parkolóban traccsoltunk páran, majd odalépett hozzá egy nézője, és csak annyit kérdezett:

Ezen a karakán, rá annyira jellemző megnyilvánuláson napokig röhögtem. Vagy emlékezzek a közös ücsörgésünkre a Reggeli kanapéján pár évig? Vagy az idióta helyzetgyakorlatainkra a műsor elején, amikor például konyhai serpenyőkkel báboztunk Vitéz László-sat a pult mögött? Vagy vihogjak magamban a New York-i fellépéseinken, amikor úgy neveztük magunkat, hogy mi vagyunk a Koós család előzenekara? Vagy gondoljak ezen utazás kapcsán a Harlem-széli lakótelepen biztosított lakásra, ami egyébként egy Rose nevű hölgyé volt, akit soha nem láttunk az egy hét alatt, viszont találtunk a hűtőben több hónapos lerágott sonkacsontot, és az ablak nyitásakor a fejünkre szakadt a karnis. Jusson eszembe, hogy mivel nem akartam a vadidegen és erősen lábszagú szerb fiatalemberrel egy szobában aludni, inkább bekéredzkedtem Anitáékhoz, és ott aludtam a lábánál a földön, mint egy hűséges eb?

Emlékezzek egy fellépésre, amikor jobban izgult, mint én bármikor, és a takarásból súgtam neki a Bal négyes páholy című sanzon szövegét? Nosztalgiázzak, amiért tudtuk, hogy csak mi ketten tudunk igazán együtt tombolni a Neoton- vagy a Cher-koncerten? Emlékezzek a balatoni RTL Reggeli-s nyarakra, a beach house-ra, ahol engem kissé kapatosan feltolt valami karaokeszínpadra, hogy az Állj meg, kislányt énekeljem, és annyira nem tudtam magamról, hogy képes voltam olvasni a szöveget?

Én viszont szívesen idézem fel azt a pillanatot, amikor egy kávézóban, 2006 januárjában, a barátaimtól támogatva próbáltam magamra találni a sokkból amit a te elvesztésed okozott. Tudtam, hogy intézkednem kell, szervezni a temetést. Ehhez azonban fel kellett volna mennem a lakásodra az iratokért. Erre képtelen voltam, nem bírtam volna ki. Anita a tőle megszokott határozottsággal lépett, és már kérte is a kulcsot. Ő volt az első, aki ott járt nálad a szörnyűség után, és ő volt az egyike azoknak, akikről ez a helyzet mutatta meg, hogy igazi barátaim, akikre számíthatok. Akik rángattak, programokat szerveztek, hogy sose legyek egyedül. Mert ez is ő, aki azóta már fantasztikus anya is, persze ettől még beszól, ha úgy van kedve bármikor bárkinek, olyan igazán „ábelanitásan”.