"Túl kell esni, túl kell élni" - roma asszonyok a szülőszobán

A szülészeti ellátórendszerbe lépve minden egyes nőnek ugyanarra lenne szüksége: személyes figyelemre, személyközpontú gondozásra, valós támogatásra, méltósága tiszteletben tartására. Ehelyett a magyar szülészetet hatósági szemlélet és magas fokú medikalizáció hatja át, a szakma szinte teljesen elidegenedett a szülés természetétől. Csak példaként: hazánkban évente átlagosan 90 ezer szülés van, ebből pedig nagyjából 18 ezer nőn hajtanak végre úgy császármetszést, hogy elkerülhető lett volna, vagyis orvosilag nem indokolt.

Ma a nők többsége egy olyan paternalista szemléletű egészségügyi rendszerben szocializálódik, ahol teljesen figyelmen kívül hagyják az egyéni érdekeiket és véleményüket. Egy hátrányos helyzetű csoporthoz (romák, fogyatékkal élők stb.) tartozó asszony esetében pedig a kiszolgáltatottság hatványozott.

Túl kell élni

A Születésház Egyesület a "Tedd meg az első lépést! Együtt a nőkkel a tiszteletteljes szülészeti ellátásért", illetve a "Szülési jogok és esélyegyenlőség" című projektjeinek keretében négy szegregált roma közösségben (Toldon, Szakácsiban, valamint a közigazgatásilag Pécshez tartozó Györgytelepen és István-aknán) összesen 20 mélyinterjút készítetett a közösség nő tagjaival.

A kötetlen formájú interjúk az egyesület tagjainak arra adtak lehetőséget, hogy megértsék a roma nők szülészeti ellátással kapcsolatos helyzetét, preferenciáját, és feltárják a problémákat, valamint azok gyökereit.

Az interjúkból egyebek mellett kiderült, hogy a mélyszegénységben, gyakran elszigetelve élő anyák esetében az egyik legnagyobb probléma, hogy alacsony arányban vesznek részt a várandósgondozásban, különösen a szakellátásban, hiszen már az ellátáshoz való fizikai hozzáférésük is komoly akadályba ütközik.

És ha a logisztika megoldható is lenne, van, hogy egyszerűen nincs pénzük az utazási költségekre.

Ha pedig szülésre kerül a sor, egyfajta "gyártósoron" találják magukat. Az orvosok célja, hogy minél gyorsabban, számukra minél egyszerűbben túlessenek a szüléseken, nem törődve azzal, hogy a nők nem élményként, hanem konkrét traumaként élik meg gyermekük világrajövetelét.

A Születésház Egyesület kutatása során a 20 interjúalany közül - a rohamszülés, valamint a nem tervezett otthon szülés kivételével - nem volt olyan nő, akinek a szülése során ne történt volna valamilyen orvosi beavatkozás a kórházban: fájáserősítő oxitocin, gátmetszés, burokrepesztés, a méh hasfalon keresztül történő nyomása, császármetszés, fájdalomcsillapító (oxigén, fájdalomcsillapító gáz).

De egy roma asszony szülését nem csak a szükségtelen beavatkozások traumatizálják, az interjúk során általában megalázó bánásmódról és a kommunikáció hiányáról is beszámoltak.

A roma nők azt is elmesélték, hogy gyakran találkoztak a származásukra vonatkozó negatív kijelentésekkel, hátrányos megkülönböztetéssel, sőt három településből kettőnél arról is beszámoltak, hogy a kórházban a roma anyák számára külön kórtermet különítettek el.

Ha pedig a szülészeti ellátás során valamilyen sérelem éri őket - az orvosi műhibaperek kivételével - az édesanyák rendkívül ritkán, vagy egyáltalán nem tesznek panaszt

Személyes tapasztalatok

Orsós Anita roma származású, két gyerek édesanyja, és több évig dolgozott szülésznőként Pécsett a szülészeti klinikán. A Születésház Egyesület kutatásában is segédkezett, szakmai és származási érintettségéből kifolyólag éles és pontos rálátása van a témára, ezt pedig egy rövidke interjú erejéig velünk is megosztotta.

Miért pont ezt a pályát választottad?

Teljesen spontán és véletlen volt. Annyit tudtam, hogy gyerekekkel és egészségüggyel szeretnék foglalkozni, és egy pályaválasztási tájékoztatóban bukkantam erre a szakmára, a képzést adó intézményben pedig lehetőség volt arra, hogy egy hétig érzékenyítő gyakorlatra járhassunk. Tartalmas egy hét volt, és mint passzív megfigyelőt az első szülés élménye annyira magával ragadott, hogy tudtam, ezt fogom csinálni. 2007-ben végeztem szülésznőként, abban az évben a diplomaosztó után munkába is álltam Pécsett a helyi szülészeti klinikán. Ezt követően dolgoztam a Baranya Megyei Kórházban, jelenleg is Pécsen dolgozom, csak szociális szférában.

Jelenleg már nem kórházi keretek között dolgozol, mi volt az oka a váltásnak?

Amit a legdurvábbnak és legelfogadhatatlanabbnak éreztem, az a hierarchia volt. Az a fajta távolság a szakellátó személyzet és anyuka, illetve különböző beosztású szakellátó személyzetek között is, ami számomra mindig egy olyan akadály volt, amit nem tudtam legyűrni. Mivel megélhetési forrás volt a munkahelyem, ezért kénytelen voltam elfogadni, de azonosulni nem tudtam vele. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem tudtam hosszú távon kórházban dolgozni. A másik okhoz azért kellett egy-két év, hogy felébredjek a naivitásból.

Én azt gondolom, hogy amikor esküt tettem, nem erre tettem esküt. Csak hogy egy sarkított példát említsek: csak azért szüljön valaki fekve, mert én akkor jobban hozzáférek azon testrészéhez, ami a munka során fontos, annak ellenére, hogy szülészeti szempontból egy teljesen irreális pozíció? Csak azért, mert nekem könnyebben hozzáférhető? Ez számomra nonszensz, hiszen azt gondolom, hogy a születés nem rólam szól, hanem a benne részt vevő emberről, az anyáról.

Ebben a gondolatban csak annyi a hiba, hogy a kismamát, a vajúdó nőt gyakran nem résztvevőként kezelik, sokkal inkább egy folyamat elszenvedője.

Igen, az esetek nagy százalékában passzív alany, akinek a saját akarata a nullával egyenlő, a saját elképzelés a nullával egyenlő, és maximális irányítás alatt történik minden. És ami a legszomorúbb, hogy ez nemcsak az anya felé presszió, hanem a még meg nem született gyermek felé is. Még meg sem született, de már irányítjuk, hogy ő hány fájásból szülessen meg, hány óra múlva szülessen meg, gyakorlatilag már a földi léte előtt korlátokat verünk köré.

A témában korábban készítettem egy interjút a Születésház Egyesülettel. Idézném a cikk alá érkező egyik kommentet: „Ha egy nő nem tud, akar rendesen nyomni, akkor nincs más választás, ki kell nyomni az anyából a gyereket.”

Egy anya, egy ösztönös ember igenis tudja legbelül, hogy mit kell tennie. Azt gondolom, hogy a jó szülésznek, legyen orvos vagy bába, azt kell hagynia, hogy az édesanyából jöjjenek az ösztönök, a lénye és a teste együtt cselekedjen.

Nekem nem az a feladatom, hogy koordináljam, netán fizikailag tegyek olyan dolgokat, amivel nem hogy segítem, hanem korlátozom őt. Az ő személyes testi és mentális dolgait kell támogassam, hiszen ő szül, ő érzi, az ő élménye, én csak abban lehetek aktív résztvevő, hogy ez benne minél inkább kiteljesedjen. Az én olvasatomban ez a szülészet.

A kutatás szerint a hátrányos helyzetű asszonyok még inkább kiszolgáltatott helyzetben vannak. Te ebből mit láttál, tapasztaltál?

Eleve már a bánásmód, ahogy viszonyulnak hozzájuk. Ha megjelenik a szülészeti intézményben egy nem jól öltözött asszony, nem annyira ápolt, vagy egy olyan, aki egyszerűbb szóhasználattal beszél, akkor ez már előítéleteket hoz magával, sztereotípiák sorába fog ütközni. Bizony nem ritka, hogy a bánásmódot egzisztenciális feltételekhez párosítják, tehát ha bejön egy egyszerű, szegény asszony, már falakba ütközik. Emellé társul, hogy az ő saját közege és a nem megfelelő terhesgondozás miatt kevesebb információval rendelkezik, tehát

Az orvos jó esetben megmondja neki, hogy mi fog történni, végrehajtanak rajta eseménysorozatokat, ami a szülést vagy gyorsítja, vagy nem, az asszony csak azt érzékeli, hogy tesznek vele dolgokat, és a végén a karjában tartja a gyermeket. Öröm az ürömben, hogy a gyermek megszületése gyakran feledteti a negatív bánásmódot, csökkenti a trauma mértékét.

Mikor a kórházban dolgoztál, a származásod miatt jobban meg tudtak nyílni neked a roma asszonyok?

Az édesanyákkal származástól és egzisztenciától függetlenül soha nem volt problémám, de érthető módon egy szegregátumból érkező anyuka nekem jobban megnyílt, közvetlenebb volt, mivel látta, hogy én is roma származású vagyok. Én személy szerint próbáltam minden anyukához ugyanúgy állni, hiszen minden anyuka ugyanolyan bánásmódot érdemel. De ha elmondtam, hogy én is ugyanolyan cigánytelepről érkeztem, mint mondjuk ő, akkor az sem volt ritka, hogy cigányul beszélgettünk. Bár tudott magyarul, de oldotta a hangulatot, hogy cigányul szóltam hozzá.

A nem roma származású nők részéről nem éreztél bármiféle megkülönböztetést?

Az anyukák részéről sohasem. Arra törekedtem, hogy egy olyan ember legyek a szemükben, aki azért van ott, hogy segítsen, hogy könnyebb legyen, jobb legyen, minél tartalmasabb legyen az együtt töltött idő. Azt bátran mondhatom, hogy a munkám során soha nem ért atrocitás sem roma, sem nem roma anyukától, egzisztenciától függetlenül. Viszont a kollégáim felől kaptam a származásom miatt bántó megjegyzéseket.

Mire gondolsz?

Ugye, nekem Orsós a vezetéknevem. A legutolsó élmény, ami nagyon megmaradt bennem, egy esős napon történt. Látogatók jöttek az egyik vajúdó asszonyhoz, és az eső miatt sáros lábnyomokat hagytak maguk után a teraszon. A főbába kinézett a teraszra, látta a lábnyomokat, de azt nem látta, hogy kik hagyták maguk után, és azzal a mondattal fordult vissza a teraszról, hogy „Megjöttek Orsósék”. Ergó a sáros lábnyomok csak cigányoktól származhattak. Ez a fajta asszociáció számomra borzalmas volt. És valamilyen szinten személyesnek is éreztem a vezetéknevem miatt, és hogy az ő olvasatában csak a cigány lehet koszos, ez nagyon bántó volt.

Véleményed szerint milyen változások kellenének az egészségügyben, hogy a roma, nem roma, hátrányos helyzetű, nem hátrányos helyzetű nőknek is élmény, ne trauma legyen a szülés?

Nagyon sok pici pillére van a jelenlegi állapotnak. A szakellátó rendszer szinte minden területén ott van a kiégés. A dolgozók nem váltanak, hosszú ideig ugyanazt csinálják nagyon kevés fizetésért, és ebből kifolyólag is jönnek ezek a problémák. De hosszú távon abban látnék lehetőséget, ha az oktatást megreformálnák. A szülészet lélektanával is foglalkozni kellene, mert

Ha ez megváltozna, akkor egy idő után tényleg lehetne szülésélményről beszélni.