különleges betegségek depresszió halott mentális zavarok pszichés betegségek
Clock icon
Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.
A Cotard-szindróma, vagy másik elnevezése szerint az élőhalott szindróma annak ellenére figyelmet kíván, hogy tulajdonképpen az egyik legritkábban előforduló mentális megbetegedés.

Aki ebben a betegségben szenved, az úgy érzi, halott, esetleg valamilyen életfontosságú szerve eltűnt a testéből, és ezért nem érti, hogyan "működhet" a szervezete. A betegek sokszor csak az öngyilkosságot tartják elfogadható megoldásnak önmaguk számára, annak ellenére, hogy minden logikát nélkülöz a halálvágy, hiszen hogyan is akarhat meghalni az, aki egyébként is úgy véli, nem tartozik az élők közé. Mégsem akkora azonban az ellentmondás, mert a beteg az öngyilkossággal tulajdonképpen csak megteremti önmaga számára azt a valóságot, amelyet elfogadni kényszerül.

Thinkstock
Thinkstock

Szagok és iszonyat

A Cotard-betegségben szenvedők valóban szenvednek, és a poklok poklát élik át létezésük minden pillanatában. A környező világ elveszíti számukra minden szépségét, meg sem látják a valóságot: nincsenek számukra kellemes benyomások vagy érzetek, a feléjük áradó szagokat - legyen az bármilyen kellemes is - bomlásbűznek érzik, és amikor táplálékot raknak eléjük gyakran vélik úgy, a feltálalt falatok emberi maradványokból készültek, máskor meggyőződésük, hogy székletevésre akarják kényszeríteni őket.

Az iszonyatos érzetek megélése és feldolgozhatatlansága is elegendő lenne a halálvágyhoz, mindezt - szerveik vélt hiányát, saját testük vélt bomlásának sokkoló hatását - azonban tovább nehezíti, hogy tökéletesen eltévednek a világban: képtelenné válnak a tájékozódásra, nem tudnak egy lényeges dologra fókuszálni, orientációs zavarok lépnek fel és elveszik a memória is.

"Csak" depresszió?

Különös módon a betegség első tünetei egyáltalán nem adnak okot gyanakvásra és ijedtségre, hiszen a beteg az első időszakban - amely lehet néhány hét, de tarthat évekig is - "csak" szorongásról számol be, valamint arról, hogy a feldolgozásra alkalmas belső tapasztalások egyre inkább eltérnek a külső, a valós megtapasztalástól.

Ilyen lehet például a hőmérséklet téves érzékelése: a beteg vagy egyáltalán nem érzi a valós hőmérsékletet, vagy ellentétes módon kódolja elméje a hőérzeteket. Máskor a különböző elemekkel vagy anyagokkal kapcsolatos a téves érzékelés, hogy bár vizes a bőre, nem érzi azt, esetleg abszolút képtelen megkülönböztetni, hogy ujjai fémet, fát, szövetet vagy műanyagot érintenek-e, de ugyanígy elveszik a méret- és formaérzékelés is.

A másik, egyre inkább elhatalmasodó tünet az önkifejezés elvesztése, vagyis mindazt, amit érzékel vagy gondol önmagáról és a világról, képtelen szavakba önteni, így a benne jajongó téveszmék hihetetlen módon képesek felerősödni.

A beteg egyre kétségbeesettebbé válik, és ebben a zárt, külső kontroll nélküli periódusban jelenik meg a tagadás. Először csak egy-egy testrészét, a végtagjait tagadja meg - nem érzi, hogy azok a valóságban léteznek. Majd ahogy súlyosbodik a kór, úgy halad az életfontosságú szervek tagadásáig, majd önmaga "létezéséig", amelyből a kiutat a beteg számára az öngyilkosság jelentheti, vagy az sem, mert olykor az örök-élet súlya-hite gyötri őket. Hogy hiába halottak, valójában képtelenek eltűnni, megsemmisülni és hiszik, sorsuk arra kényszeríti őket, hogy se élők, se holtak ne lehessenek, vagyis valahol a lét-nem lét pokolfájdalmas peremén egyensúlyozik elméjük.

Gyakori téveszme azonban az is, hogy a "halhatatlansággal" olyan erő birtokába kerültek, amely számukra határtalanságot és hatalmat biztosít. Hiszik, hogy megsimogathatják a csillagokat, a Nap a tenyerükbe fér, testük fény és levegő, és az univerzum minden pontja elérhető számukra.

Thinkstock
Thinkstock

Máig titok a valós ok

A betegség oka gyakorlatilag ismeretlen, genetikai háttere sem bizonyított, de az tény, hogy megjelenése nagyon ritka. Résztünetek azonban előfordulhatnak. Akár olyan embert is csapdába csalhat az elméje, akinek soha nem kellett átélnie se depressziót, se szorongást. Egy baleset során ugyanis bárki beszerezhet olyan sérülést, amely nyomán az agy nem létezőként, fehér foltként fogja értelmezni valamely végtagját vagy szervét és egyszerűen kiiktatja azt a testsémából. A negatív érzet azonban csak addig tart, amíg nem áll helyre az agy blokkolása, vagyis a nem valós végtaghiány vagy az idegentestérzet az agy működésének rendeződésével megszűnik.

Gyógykezelése

Úgy tűnik, kifejezetten Cotard elleni gyógyszer nem létezik, de antidepresszánsokkal, antipszichotikumokkal próbálják visszaszorítani a tüneteket, és a beteg, ha életét egyféle álvalóságként értelmezi is csupán, azért képes marad valamilyen kapcsolatra a világgal. A kezelések azonban nem mindig hoznak időben eredményt. Néha amilyen sebesen érkezett, úgy tűnik el a betegség, más esetben azonban az egészségügy és a környezet nem tudja megakadályozni a beteg kétségbeesett tettét: az öngyilkosságot.

A depresszív állapotot természetesen kiválthatja egy olyan élethelyzet is, ami egyszerűen elfogadhatatlan a beteg számára. Ilyen lehet egy hatalmas veszteség, akár egy olyan baleset, ahol valaki a szeretteit egyik pillanatról a másikra veszíti el, de akár intézeti körülmények között élő, súlyos hospitalizációs bántalmazást elszenvedő gyermek is produkálhat a Cotardhoz hasonló tüneteket.

Barbara - 40 éves


Barbara életében, aki csecsemőkorától 18 éves koráig élt intézetben, szintén volt egy olyan korszak, amikor a halál gondolata testet öltött számára:

"Talán hat vagy hét éves lehettem. Kisiskolás koromban volt néhány hónap, amikor a helyzet elől való menekülés számomra azt jelentette, hogy elhitettem magammal, én meghaltam. Ennek megfelelően is viselkedtem, egy reggel hiába "keltegetett" a nevelőm, nem mozdultam - éreztem, hogy én halott vagyok. Nem mozdult a kezem, nem mozdult a lábam, a szemem se rebbent a rázásra, a későbbi erősebb ébresztgetésre, a pofozásra sem. Mindent hallottam, ami a közelemben történt, érzékeltem a nevelő ingerültségét, dühét majd azt is, ahogy a rám irányuló düh átcsap aggódásba. Én azonban abban a lebegő, "bénulttest" állapotban élveztem, hogy nem ér el hozzám a fájdalom, nem fájtak a pofonok, az sem, hogy a fejem a nevelő dühödt mozdulataira az ágy fakeretéhez koppan. Élveztem, hogy nem kell félnem többé se tőle, se senki mástól. Gyerek voltam, az, hogy tudtam levegőt venni, vagy hogy dobog a szívem, hogy van vérkeringésem semmit nem jelentett számomra, de a halál néma mozdulatlansága páncélként védett a környezet csapásaitól.

Később kórházba vittek, és gyermekkori depressziót vagy ilyesmit állapítottak meg nálam, és emlékszem a belső gondolatra, ami akkor bennem zsongott: halott vagyok, nem beteg. Úgy kapaszkodtam ebbe a gondolatba, a halott létezésbe, mint fuldokló a szalmaszálba, egyedüli védelmezőm hónapokig ez maradt. Néha "kijöttem" a halál állapotából, de csak azért, hogy ismét meggyőződjek róla, annál, ami ott kin van, a halál is jobb. Nem tudom, egyszerűen nem emlékszem a gyógyulás kezdetére, egyszer csak már több volt a mozdulat, mint a bénultság, több a szó, mint a halál-hideg hallgatás. A halál vonzása és "megélése" ellenére se próbáltam meg se akkor, se azután öngyilkosságot, mert számomra a halál pusztítás nélkül is elérhető állapotnak tűnt."

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.