Egy 42 éves anyuka, Eszter írt levelet a Life.hu szerkesztőinek. Talán azért, hogy letegye végre a terhet, amit egyedül, más nők megértése és gyengéd együttérzése nélkül lehetetlen tovább cipelni. Sorsa korántsem tipikus, mégis, biztosak vagyunk abban, hogy számos olvasónk rezonál majd érzékenyen a történetére, hiszen annyi nő kénytelen küzdeni egyedül a gyermekeiért, vagy gyászolja magányosan a meg nem született babáit.

Eszter vagyok, 42 éves. Ez az én történetem. Az enyém és elveszített ikerbabáim története.

Kapcsolatunk a gyerekek édesapjával tíz éve kezdődött. Eleinte csak beszélgettünk, mint kutyás a kutyással, majd "véletlenül" mindig lejött, mindig éppen akkor, ha késő este elmentünk a kutyámmal az ablaka előtt. Sok év beszélgetés, sétálás után egy éjjel, a zuhogó esőben a falhoz húzódott, magához ölelt, és vad szenvedéllyel csókolt. Akkor éjjel minden megtörtént köztünk.
Másnap eszembe jutott, talán ostobaságot csináltam, de még aznap megcsörrent a telefonom. Egymásba szerettünk. 

Forrás: Thinkstock

Úgy tűnt, komolyan gondol mindent

Fél év múlva közölte: Ausztriába megy dolgozni. Nem nehezteltem. Nem a világ vége, és azt ígérte, hetente hazajön. Így is történt. Egyre többször tervezgettük a közös jövőnket, elhangzott az is: örülne egy közös gyereknek, hiszen neki még nem volt. Nekem az első házasságomból egy fiam született, aki ma már tizennyolc éves. 

A babakérdésre vissza kell térnem, hisz nem vagyok már bakfis. Ha nem gondolja komolyan, fogamzásgátlót íratok, ha igen, minek szedjem. Komolyan gondolta, és én nem védekeztem. A másik ígéretét is betartotta: minden héten hazajött hozzám. Péntek éjjel érkezett, és vasárnap este vagy hétfő hajnalban indult vissza tőlem. Bár hiányzott, hogy minden nap együtt legyünk, elfogadtuk ezt a helyzetet.

Egyik alkalommal azonban a szokásosnál is romantikusabbra sikerült a szombat éjszaka. Nem értettem, a "nagy" sétára miért nem jött velünk a kutyával, és hogy a fiam miért tűnt el otthonról, mire hazaértem a kutyával. Rövidesen megértettem. Vacsorát készített, megterített, gyertyákkal, virággal díszítette az asztalt, behűtötte a pezsgőt. A vacsora közben néha bevillant: elfelejtettem valamit? De az évfordulónk még odébb volt. Vacsora után a zsebébe nyúlt, bement a szobába, kihozott egy hatalmas csokor vörös rózsát, letérdelt, és megkérte a kezem. Azonnal a nyakába ugrottam.

Meggyőződésem: azon a gyönyörű éjszakán fogant a kislányunk

Aztán hétfőn, úgy mint máskor, visszament a munkahelyére. Én rövidesen éreztem magamon a kora terhesség tüneteit. Nem szóltam, mikor legközelebb hazajött. Az első pozitív tesztet meg akartam várni.
A legközelebbi együttlétkor viszont,  egy kicsit tartva a reakciójától elmondtam, hogy "gyerekünk lesz". Könnyek szöktek a szemébe, felkapott, ölelt. Láttam: őszintén örül. 

Három hét múlva, hétvégén azonban nagyon begörcsöltem. Voltam már várandós, túl voltam néhány vetélésen, egy szülésen. Aki szült már, tudni fogja, mire gondolok, ha azt "mondom", a szülés előtti utolsó órában voltak olyan fájdalmaim. Halálra rémültem. Nem veszíthetem el a babám... Addigra nevet is adtam neki. Biztosra vettem, hogy kislány. A kedvesem mentőt hívott, ami hamar kiért, a kórházban megvizsgáltak, görcsoldókat, gyógyszereket kaptam. Feküdnöm, pihennem kellett egy hétig. De utána újra munka. Három héten át dolgoztam éjszaka, fizikai munkát végeztem, 8-10-12 órán át, közben rettegtem a kisbabámért, és biztattam magamban: "Nők vagyunk, kicsim, és erősek, és együtt ügyesen végigcsináljuk. Kibírjuk..." 

Forrás: Thinkstock

Bár úgy festett, jobban vagyunk, a három hét alatt történt valami. Párom a kórházi napok utáni hétvégén furcsa volt. "Beszélnünk kell" - mondta. Soha nem voltam féltékeny, gyanakvó típus, ha belém fészkelődött a gyanú, mindig kiderült: van rá okom. Jól éreztem hát ezt is, hogy valami nem stimmel a viselkedésével. Aztán kiderült gyorsan, hogy mi a helyzet. Elmondta, hogy van valakije. Alig néhány hete tart ez a kapcsolat, de segítsek eldönteni, kit válasszon. Én segítsek? Mikor a gyerekét hordom? Egyáltalán mi ez az egész? 

Ha neked is van olyan történeted, amit megosztanál velünk, írj az info@life.hu email címre. Megértéssel, szeretettel várjuk leveled!

Sokkolt a vallomása, de szeretem megkönnyíteni a dolgokat. Mondtam is gyorsan, ha befért egy harmadik most, akkor menjen el, és vissza se nézzen.
Mi lesz a babával? - kérdezte.
Ő az enyém - feleltem. - Eldöntheted még szűk hét hónap alatt: mennyire akarsz részt venni az életében. Ha anyagilag nem támogatod, elfogadom, de ha mint apa kilépsz az életéből, előkereslek bárhonnan, és széttéplek!
Nem véletlenül voltam ennyire indulatos ezen a téren - a most már nagyfiamon sokat rombolt az apja hol ilyen, hol olyan hozzáállása. Komolyan sérült. Azt akartam, ez az én kislányommal ne történhessen meg. 

"Ha megszülöd, tönkreteszed az életem"

Ő azonban, bár néhány hónapja biztatott a gyerekvállalásra, néhány hete pedig látszólag örült a babának, ki tudta mondani ezt a mondatot: "Ha megszülöd, tönkreteszed az életem". Ez volt az a pillanat, mikor bennem elszakadt valami. Általában megválogatom a szavaim, de akkor képtelen voltam rá, és üvöltve zavartam el.

Véget ért a sok munkával telő két hét, a harmadikon újra begörcsöltem, folytatódott a korábbi pecsételő vérzés. Bementem a kórházba, de addigra a vérzés már nagyon erős volt. Azonnal a műtőbe vittek. "Megműtöttek" - istenem, milyen üres ez a szó arra, ami ilyenkor a nőkkel, a kicsikkel történik...
Mire felébredtem, nem volt kisbabám, újra üres volt a méhem. Zokogtam. Belázasodtam. Tovább tartott a felépülésem, mint kellett volna, és alig értem haza, durva alhasi görcsökkel visszakerültem. Kiderült, kétpetéjű ikrekkel voltam várandós, a másik baba a petevezető kimenetébe tapadt. Újra betoltak a műtőbe, újra elaltattak, és kivették a testemből az eleve halálra ítélt Picit is.

Mindez az elmúlt év decemberében történt. Még mindig siratom a babáimat, akikről a vizsgálati eredmények nyomán ma már tudom: kislányok voltak. A kislányaimat veszítettem el. Egyiküknek első pillanattól volt neve, másikuknak csak a műtét előtt adtam nevet. Nóra Viktória, Luca Veronika. Kicsi Magzatjaim: legyetek nagyon boldogok az angyalokkal...

Az édesapjuk a "vallomása" óta nem keresett minket. Elment, vissza se nézett. Én meg nem hívtam vissza. Szóval ez a történet csak az én történetem, és a meg nem született babáim története.