Kevesebb mint két év leforgása alatt milliók halálát okozta a spanyolnátha, ami a becslések szerint több emberrel végzett, mint Hitler, a nukleáris fegyverek és a korszakban történt terrortámadások együttvéve. Az 1918 és 1919 között pusztító járvány a Föld teljes lakosságának nagyjából a 4 százalékát betegítette meg. A Life.hu sorozatában ezúttal a spanyolnátha „útját” mutatjuk be.
A világ első és egyben legnagyobb pusztítást végző járványaként tartják számon a spanyolnáthát, amely a legmerészebb becslések szerint akár 10 millió ember halálát is okozhatta.
Az influenza A típusának egyik legelső példánya rendkívül gyorsan terjedt, kiszámíthatatlan volt, kit fertőz meg, a vírus többszöri mutációja miatt ráadásul az áldozatok szervezete védtelen volt a betegséggel szemben.
Spanyolnátha, ami nem spanyol
A spanyolnátha eredetéről a mai napig folynak a viták a kutatók között: egyesek szerint Kelet-Ázsiából indult pusztító útjára a betegség, mások viszont a harctéri jelentések alapján azt gondolják, Ausztriából. Az első írásos bizonyíték azonban egyenesen az Egyesült Államokból, a kansasi Fort Riley katonai bázisról származik, ahol Albert Gitchell szakács jelentette a tábor orvosánál 1918 márciusában, hogy megfázásszerű tünetek gyötrik – a dokumentumok szerint nem sokkal később több száz katonatársa is megfertőződött a betegségtől.
Bár maga az elnevezés arra engedhet következtetni, hogy a betegség Spanyolországban ütötte fel először a fejét, valójában ez nem így volt. Az ország háborúktól való semlegessége miatt itt beszélhettek először nyíltan a járványról: 1918 májusában a spanyol hírügynökségek 8 millió fertőzöttről számoltak be, innen kapta tehát az elnevezését.
Egyenlő volt a halálos ítélettel
A spanyolnátha rendkívüli pusztítást végzett, bár a halált valójában nem maga a vírus, hanem a szövődményeként fellépő tüdőgyulladás okozta a legtöbb esetben. A betegség rendkívül gyors lefutású volt: hirtelen magas lázzal, hidegrázással, fej- és végtagfájdalommal jelentkezett, amit köhögés, torokfájdalom, egyes esetekben pedig orrvérzés, illetve a tüdőben lévő folyadék megjelenése kísérte. Az oxigénhiányos állapot miatt a bőr gyakran kékesfeketére színeződött.
A betegek arca elkékül, és véres köpetet ürítenek köhögéskor, reggelente pedig kazlakban állnak holttestek a hullaház körül” – így szóltak egy orvos korabeli feljegyzései a járványról.
Mivel nem létezett – és a mai napig nem létezik – gyógymód, az emberek számára ekkor a halálos ítéletet jelentette az, ha megállapította náluk a betegséget az orvos. Ilyenkor a legtöbb, amit tehettek, ha kényelmes pozícióba helyezték a fertőzöttet, hogy enyhüljön a folyadékkal megtelt tüdő okozta köhögés. A szerencsésebbeknél az vetett véget a szenvedésüknek, ha egyszerűen belefulladtak a saját tüdejükbe.
Rosszabbul jártak azok, akiknél bakteriális tüdőgyulladás fejlődött ki: mivel ekkoriban még nem léteztek antibiotikumok, ez a betegség kezelhetetlen volt. Aki nem halt bele a betegségbe, annak maga a gyógyulás is rendkívül sokáig tartott, néhány kutató szerint pedig sok túlélő élete hátralévő részében idegrendszeri gondokkal küszködött.