Barna Judit nyitott hátgerinccel született, olyan sérültségi fokkal, amit akkor, az 1970-es, '80-as években tízből nyolc baba biztosan nem élt túl. Eddig összesen tíz ortopéd műtéten esett át, ebből három már felnőttkorában volt. A könyvelőként dolgozó Judit, maga a megtestesült energiabomba. Rengeteget mozog, edzésekre, úszásra jár. Nagyon szeret autót vezetni, azt mondja, számára ez jelenti az igazi szabadságot. Ismerjétek meg Judit történetét.

Te egy igazán harcos, kemény és nagyon optimista csaj vagy. Jól érzem?

Általában igen, bár pont a napokban kicsit elkeseredtem, és arra gondoltam, hogyan lesz ebből egy pozitív interjú.

Mi miatt keseredtél el?

Eddigi életem legnagyobb projektjében vagyok, és nagyon nehezen birkózom meg elsősorban a fizikai akadályokkal. Gondolok itt most olyan banális dologra, mint az akadálymentesítés, illetve annak nem léte. Szinte hihetetlen, hogy a XXI. században Magyarországon képtelenek úgy kivitelezni valamit, hogy a lépcsők mellé legalább egy korlátot tegyenek.

Hogyan viseled a betegségedet? Egyáltalán, te betegségnek nevezed?

Nem. Én állapotnak. Ez egy olyan állapot, amin még mindig lehet javítani, annak ellenére, hogy 38 éves vagyok. Szinten tartani pedig muszáj. 2013-ban kaptam csípőprotézist, onnantól kezdve a nyújtás, az izomerősítés teljesen az életformám része lett.

"Azt nehezen dolgozom fel, ha szembesülök a korlátaimmal."Forrás: Life.hu

Mi volt a nehezebb, önmagad elfogadása, vagy az előítéletek leküzdése?

Önmagam elfogadása, ma is nagyon nehéz. Lényegesen csúnyábban megyek bot nélkül, mint bottal. Azt nehezen dolgozom fel, ha szembesülök a korlátaimmal. Amikor azt érzem, hogy „itt nekem nincs helyem". Hogy mások mit gondolnak, vagy előítéleteik vannak felém, azzal már nem foglalkozom. Azt lerázom magamról, mert azzal nem nekem, hanem nekik van dolguk.

Aki tíz operáción átesik, hogyan nem fárad bele az állandó harcba?

Gyerekként nehezebb volt, sokszor nem azt az eredményt hozta egy-egy műtét, mint amire vártunk, a felnőttkori operációim, mind nagyon sikeresek voltak. De más volt a 80-as években ennek az állapotnak a kezelése, illetve ami nagyon hiányzott akkoriban, az a rehabilitáció. Hazaküldtek a kórházból, hogy menjek haza és lábadozzak, de 8 hétig ne álljak a lábamra. Amikor 8 hét után fel kellett volna állnom, már nem ment. Kérdésedre válaszolva, belefáradok persze én is sokszor, de a hitem átsegít a holtpontokon.

Hasonló betegséggel küzdő mai gyerekek már jobb rehabilitációs programokban vehetnek részt?

Igen! Kéthetes táborok vannak, terápiák, ahol maximális figyelmet fordítanak a műtétek utáni rehabilitációra.

Neked lesz még operációd?

Nos, csípőprotézisem van, ami idővel ki fog kopni. Lehet hét év, lehet huszonhét év. Itt jön képbe a mozgás fontossága, hiszen minél többet mozogsz, annál hosszabb a kihordási ideje. Tehát annál később kerül sor egy esetleges cserére. Nekem az életkoromból fakadóan minden esélyem megvan rá, hogy cserélni kell. Ez nem titok. Ezzel a ténnyel együtt kell élnem.

Kértél valaha pszichológustól segítséget?

A mozgásom miatt?

Igen.

Soha. Gyerekkoromban erre nem is volt lehetőség, ezt megkapnak kellett megoldani. De erre azt mondom neked, hogy mivel egészséges környezetben nőttem fel, - úgy értem, hogy normál általános iskolába, normál gimnáziumba jártam, aztán dolgozni kezdtem - így nem is szembesültem azzal, hogy nekem ehhez szakember segítségére lenne szükségem. És persze ott van az édesanyám, ott vannak a barátaim, akikkel megbeszélhetem, a dolgaimat.

"A legfontosabb, hogy még mindig nagyon sok előítélettel lehet találkozni, ezeket viszont az egyszerű, nyílt kommunikációval meg lehet szüntetni."Forrás: Life.hu

Említetted az iskolákat. Azt tudom, hogy könyvtárosnak készültél, de hogyan lett ebből könyvelői végzettség?

Szerintem ennek is a személyiségemhez van köze. Egyszerűen racionálisan gondolkodtam, mert olyan munkára volt szükségem, amiből meg is tudok élni. Számos olyan sorstársam van, aki nem tanult tovább az általános iskola után, most pedig konkrétan vegetálnak. Én ilyen életét nem szerettem volna, és ezt a szüleim sem engedték volna meg nekem. Nálunk a családban szállóigévé vált dédnagypapám mondata: lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség. Én mindig ehhez tartom magam. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért a környezetemben sok pozitív példát is látok.

Szerinted mit rontanak el az emberek, amikor egy hozzád hasonló állapotú emberről találkoznak?

A legfontosabb, hogy még mindig nagyon sok előítélettel lehet találkozni, ezeket viszont az egyszerű, nyílt kommunikációval meg lehet szüntetni. Merjenek kérdezni egy mozgássérült társuktól az emberek. Amit a legjobban utálok, az a szánalom. Az is fontos, hogy bár jót akarnak, sokan túlbuzgóak. Ha például azt mondom, hogy köszönöm nem kérek segítséget, megoldom egyedül, egyesek akkor is kikapják a kezemből a botot, és segíteni próbálnak. Ez nem jó. Meg kellene tanulnunk jól segíteni.
Gyakran járok református táborba táboroztatni egészen kicsi gyerekeket. Ők a legelfogadóbbak, a legnyitottabbak. Minden estét azzal kezdtem, hogy igaz történet következik, és akkor a saját életemet meséltem el nekik.

A hit mindig része volt az életednek?

Nagyszüleim hívők voltak, de mi a szüleimmel nem igazán. Egyszer, olyan húszéves koromban meghívtak egy csendes hétre, ott magával ragadott minden. Abban a közegben nem számított, hogy bottal jártam, örültek, ha menni akartam táboroztatni és ez nagyon sokat segített. Itt mindig azt tanították nekem, hogy gyere „állj be az aratásba". Hiszen Jézus is azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés." Alkalmatlanak érzed rá magad? Nem baj, majd az Úr alkalmassá tesz.

Gondolkodsz a családalapításon?

Túl a gyerektáboroztatáson, nem vagyok egy gyerekcentrikus ember. Van egy nyolcéves keresztlányom, akivel az összes gyerekprogramot kiélem. Nem gondolkodom olyanon, hogyha esetleg kifutnék az időből, akkor örökbe fogadnék. Ha sajátot nem ad az Úr, akkor biztosan nem lesz gyermekem. Egyébként egészségügyileg egy gyerekig nincsen probléma, de csípőprotézissel egynél több gyereket nem javasolnak. Ezt a kérdéskört amúgy is távolinak érzem magamtól, hiszen jelenleg nincs társam. Nekem az sem szimpatikus, hogy ma már mindenki az interneten ismerkedik. Bármennyire is haladni kell a korral, ez sajnos nem az én világom. Nyilván ez sem könnyíti meg a helyzetemet.

"A szakmámban, az édesanyámmal és a barátaimmal most nagyon boldog vagyok."Forrás: Life.hu

Ha kívánhatnál, akkor mit kívánnál még magadnak?

A szakmámban, az édesanyámmal és a barátaimmal boldog és elégedett vagyok. Volt idő, amikor minden erőmmel azon voltam, hogy jobb legyen a mozgásom. Ezt néha olyan profin űztem, hogy szinte meg nem történtté akartam tenni ezt az egészet. Aztán elfogadtam, hogy van, ami sosem lesz tökéletes. Persze a rossz napokon néha még mindig „vissza akarom venni az irányítást", mert ember vagyok én is. Azonban az alapokat nézve Isten idővel levette ezt a súlyt a vállamról, és én megtanultam mosolyogni...