Csukafejes az önvádba - az elhagyott pasi naplójából

left

Tíz perce voltam elhagyva, amikor felhívott a húgom, Saci: élek-e? Kiderült, Petra már a kocsijából rácsörgött, és kérte: vigyázzon rám. Hasadozó személyiségem legpuhányabb karaktere meghatva agyalni kezdett: hogy lehetne visszacsinálni ezt az egészet? A többi - például a sértett, vagy a rideg macsó - tiltakozott. Bár azok sem túl őszintén. Ha édesanyám él, biztosan hozzáfutok, hogy megmutassam a friss bibit. De csak apámhoz mehettem, ahol persze már ott volt Saci is. Az öregem elsütötte nosztalgikus poénját. Vigyorogtam, hogy lássák: jól vagyok. Egyáltalán nem voltam jól. Ám édesapám belefeledkezett az elképzelt lehetőségbe: milyen lenne, ha maga is átélhetné ezt az izgi helyzetet? Saci viszont levette, hogy a bátyja szétesőben. Vigaszaitól nem állt le a folyamat.

Anélkül, hogy tudta volna: Petra érvrendszerére épített, aki ugye nem sokkal előbb vágta a fejemhez, hogy már az esküvőnk is hazugság volt. A tesóm azzal jött: mindenki tudta, hogy nem illünk össze. Petra korábbi kirohanását - tagadott mindent, ami jó volt - erős felindulásának tudtam be. Aztán az első napokban azzal kellett szembesülnöm, hogy nem csupán a rokonaim, de legtöbb barátom is azt gondolja: házasságom merő félreértés volt. Azzal vigasztaltak: Petra egyáltalán nem az a nő, akinek én láttam, és sokkal kevesebbet ér annál, mint amennyire tartottam. Kvázi: én egy idióta vagyok, de akivel hosszú éveket lenyomtam, az még nálam is hülyébb. Ha mindezt komolyan veszem: egyenes út a zárt osztályra. Nem volt könnyű nem komolyan venni. Puszit akartam a bibire, erre sóval dörzsölték.

Mindenesetre már apámnál védőbeszédet tartottam Petra mellett, magamat okolva a történtekért. Vagyis kapásból elkövettem az első olyan baromságot, amely ugyancsak megnehezíti a gyógyulást: csukafejes az önvádba. Monológom végén a húgom annyit kérdezett: "Ki a pasija?" Nem volt rossz kérdés, a válaszom viszont - férfiasságom szempontjából - nyomorúságos: "Mindegy, a faszi csak okozat, de nem ok." Valljuk be: magam is Petra érvrendszerét használtam. Azért Saci felvetése lassan-lassan működésbe hozta hiúságomat. Hajnalonként hideg verejtékben ébredtem: ki a faszi, és mit csinálhatnak éppen? Volt ötletem.

Összegezve az első napok történéseit: mostam, mint egy mosónő, női ruhákat szállítmányoztam Petra húgához, női alsóneműket gyűjtögettem a kocsimban, napi másfél-két kilót fogytam, zsinórban cigarettáztam, elcsesztem pár ezer forintot pszichológusra, pluszmelók után kuncsorogtam a barátaimnál - meghallgatva irritáló elemzéseiket a helyzetemről. Ugyanakkor folyamatosan rettegtem attól, hogy előbb-utóbb kommunikálnom kell Petrával. Vajon melyik énem lesz ott? A nyafis, a sértett vagy a bunkó macsó? A lakás baromi üres volt Petra nélkül. Egyfelől. Másfelől: az esti whiskyk - hát igen, de nappal semmi - átmenetileg lenyugtattak, és egész világos gondolatokat hoztak.

Eszembe jutott: tök mindegy, hogy ki csiholt végül szikrát a gyújtózsinór végére. Hiszen közösen tömködtük a dinamitot házasságunk réseibe. Egyikünk túlbuzgó karrierizmusa elfedte nőiességét, játékosságát. A másik kényszeres tutujgatásával ment szétgályázott párja agyára. És ez csak a felszín: az egyik probléma alatt ott a másik, más jellegű. Ami kínosabb: nem találtam egyet sem, amely puszta létezésével megakadályozhatta volna, hogy megbeszéljük a dolgokat. Következésképen: végül csendjeink, félrebeszéléseink vetettek szét mindent. Az ostoba dac. Amely gyerekes önzésből, büszkeségnek képzelt önteltségből fakadt. Persze azt is gondoltam: ha a pasi tizenkét évvel idősebb, akkor az infantilizmus túlburjánzásáért mégis csak neki jár a nagyobb farbarúgás. Sorstól, Jóistentől, akárkitől. Amikor két hét hallgatás után Petra felhívott, én tőle kaptam még egy jókorát.

Sztankay Ádám