Egy kicsit megöli a lelkünket A hosszú menetelés – Spoileres kritika

Francis Lawrence legújabb filmje, A hosszú menetelés (The Long Walk) évtizedes várakozást követően hozza el Stephen King 1979-ben, Richard Bachman álnéven írt, sötét disztópiáját a mozivászonra. Lawrence a Legenda vagyok és Az éhezők viadala-filmekkel már bizonyított, és ezúttal sem hagy cserben minket. 

Már-már kegyetlenül aktuális A hosszú menetelés

Az alkotás, amelyben Mark Hamill, Cooper Hoffman, David Johnson és Charlie Plummer játsszák a főszerepeket, nem pusztán egy túlélőverseny történetét tárja elénk, hanem 

A történet az alternatív '50-es évek Amerikájában játszódik, de játszódhatna bármikor és bárhol, hiszen a téma, amit bemutat, univerzális. 

A propaganda az ellustult társadalmat teszi felelőssé a gazdaság hanyatlásáért. Az emberek motiválására minden évben vetélkedőt rendeznek, aminek A hosszú menetelés nevet adják, és több ezer jelentkező közül 50 fiatal férfit választanak ki rá. A győztesnek vagyon, dicsőség és egy teljesített kívánság a jutalma – mindenki más számára egyetlen dolog biztos csupán: a halál.

A kamera kényszerít

A film minimalista megvalósítása – a menetelő fiúk, a katonák és a könyörtelen Őrnagy (Mark Hamill) állandó jelenléte – rendkívül nyomasztó atmoszférát teremt. 

A hosszú menetelés nem kínál kapaszkodókat a világ működéséről: nem látunk vezetőket, nem értjük pontosan a rendszer logikáját, és sosem kapunk választ arra, miért van lázadás a szereplők lelkében. Ez a tudatos hiátus adja a film legnagyobb erejét. 

Lawrence filmje nem takarja el a brutalitást: a fejbelövések, a kifordult bokák és az alvásmegvonás tünetei ijesztően valóságosnak tűnnek. A néző kénytelen-kelletlen szembesül azzal, milyen törékeny az emberi élet, kiváltképp akkor, ha a legalapvetőbb szükségleteit is megtagadják tőle. 

Kísértetiesen rímel a modern ember félelmeire

A hosszú menetelés disztópikus világa kísértetiesen rezonál azokra a félelmekre, amelyek a mai társadalmakat is formálják: hatalmak döntenek életek felett, miközben a szolidaritás és az empátia csupán nosztalgikus értékek. Alkotása nem pusztán egy jövőkép rémképe, hanem tükör, amelyben saját hétköznapjaink terhei – teljesítménykényszer, kiégés, szabadság, háborúk – és dilemmái is visszaköszönnek. Bár a film műfaja horror, sokkal inkább a lélektani drámához áll közelebb. 

Amikor a vászon elsötétül, a néző nem csupán egy rémálom nyomasztó súlyát és az „én vajon meddig bírtam volna", illetve a „mi marad nekünk, ha már mindent elpusztítottunk magunk körül" kérdéseket viszi magával, hanem a húsbavágó felismerést is: az összes faj közül csak az ember képes világokat felépíteni, és csak ő képes mindent elpusztítani maga körül. Még önmagát is. 

Értékelés: 10/10