Ki mondta, hogy a színházi előadás történetében csak a premier lehet érdekes? Ha egy régebben színpadra állított darabot nézel meg, azt veszed észre, hogy az egész érettebb lett, összeállt - és a rutinná vált előadás hatalmas pluszenergiát szabadít fel a művészekben. A Life.hu sorozatában, az Újranézőben ezúttal a Centrál Színház előadását mutatjuk be: Edith és Marlene.

A színház honlapján olvasható a következő ismertető: "Ezt az előadást akkor veszi elő egy színház, ha van két olyan színésznője, akiknek érdemes eljátszaniuk a szerepeket, mivel prózai és énekes színészként is magas fokon teljesítenek. Nagy-Kálózy Eszter és Botos Éva személyesíti meg a XX. század két kultikus művészét." Igen, a feladat komoly erőpróba, és igen: Eszter és Éva tökéletesen megfelelnek neki.

Forrás: Facebook/Centrál Színház

Már a kezdőképnél érzem, ez az előadás nem (vagy nem csak) a vizualitásával fog hatni rám. Kevés, de hatásos eszközzel helyez vissza a 20. század közepi, háború előtti és utáni Párizsba - Edith Piaf életének helyszínére és idejébe. A leengedett vörös függöny előtt klasszikus formájú énekmikrofon. Ez végig a helyén marad, mert a színdarab leghangsúlyosabb része a chanson - a dal, ahogyan az Edith lelkéből kiszakadt és jellegzetes hangján szárnyra kelt. A színészi játék is visszafogott - nem a szöveg a lényeg, ahogyan zenés mulatók műfajában sem a konferanszié összekötő szövegeit várod, hanem az énekest, aki előtted hal meg, vagy szárnyal a szerelem dallamain.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Az előérzetem nem csal meg - rövid előjáték után felcsendül Edith első dala Botos Éva szuggesztív előadásában - és a dal behúz, és már várod, hogy mi lesz Edithtel (pedig tudod), és várod, mikor hangzik el a kedvenced. (Az enyém, a Non je ne regrette rien eléggé soká, de hát ez dramaturgiailag természetesen érthető...) Botos Éva nemrég adott a Life.hu-nak interjút, és ebben részletesen elmeséli a darab keletkezésének történetét, hogyan kérte fel a rendezésre Mészáros Mártát, és partnernek Nagy-Kálózy Esztert.)

Azért az előjáték egyetlen mondatát, az idősödő Marlene Dietrich (Nagy-Kálózy Eszter) gondolatát kiemelném. "Az arcom már csak az enyém" - annyi méltóság van ebben a mondatban, hirtelen másként nézel a női kalapkát egykor díszítő csipkefátyolra is. Az az apró ruhadarab nem korlátozott, hanem megvédett a tolakodó tekintetektől.

Forrás: Facebook/Centrál Színház

Közben Marlene és Edith története az ismert végkifejlet felé tart: Marlene segít, és csak akkor haragszik meg igazán, amikor Edith önállóskodni és fölébe kerekedni próbál. Edith pedig két végén égeti a gyertyát, és túl hamar elég, mint a huszadik század művészei közül oly sokan. Kétségkívül ezen az estén nem a könnyed szórakozásé a főszerep, noha annak is ajánlom, aki a történettől függetlenül csak a Piaf-dalokért és Marlene Dietrich slágereiért ül be az előadásra - így is, úgyis tartalmas élményben lesz része.

Az évad utolsó előadását még elcsípheted - a Centrál légkondicionált színháztermében egészen biztosan jól fogod érezni magad. Kellemes feltöltődést kívánok!