Kettejük tehetsége és a köztük lévő mély összhang által régóta adott volt minden egy közös kezdeményezés elindításához. Grecsó Krisztiánban és Zoltánban viszont sokáig fel sem merült, hogy együtt kellene dolgozniuk. 

A Mellettünk című összművészeti estjükre – mely január 19-től látható a Jurányi Inkubátorházban – ugyanakkor nagyon is megérte várni, általa ugyanis egy eddig kevésbé ismert intim világba, saját gyökereikhez kalauzolnak minket.

Forrás: Daniel Domolky - deephoto.hu/Daniel Dömölky

A közönség számára valahogy természetes, magától értetődő, hogy együtt lát benneteket a színpadon, ti mégis jó pár kanyart magatok mögött hagyva jutottatok el odáig, hogy kettőtök tehetségét vegyítve hozzátok létre a közös előadásotokat, a Mellettünket. Miért?

Grecsó Zoltán: Először a Margó Fesztivál Rokonok című estjén léptünk fel közösen, ide, logikusan, olyan művészeket hívtak meg, akik rokonságban állnak egymással. Látványos összhang volt közöttünk. Ezután merült fel az ötlet, hogy létre kellene hozni egy közös előadást, amely végül egy pódiumest formájában valósult meg a Millenárison. A bátyám felolvasott, én pedig táncoltam: a Mellettem elférsz című regényére készítettem néhány koreográfiát, és azt vegyítettem régebbi projektjeimmel, köztük a Nebáncsvirággal. Katartikus élmény volt ráeszmélni, hogy a Nebáncsvirág mennyire rímel egy-egy szövegére. Ekkor vált számomra egészen egyértelművé, hogy hasonló témák, kérdések foglalkoztatnak minket.

Grecsó Krisztián: Az volt a meglepő, hogy nem nekünk jutott eszünkbe, hogy közösen kellene dolgoznunk, hanem egy ilyen alkalmi fellépés hozta az ötletet. Az pedig, hogy létrehozzunk egy összművészeti estet, ami egy komplett dialógus-dramaturgiára épül, végképp nem. Arra az evidenciára, hogy mi együtt dolgozhatnánk, akkor csodálkoztunk rá, amikor erre kívülről rá mutattak, és mi szinte megszégyenülve álltunk ott, hogy ez nekünk miért nem jutott eszünkbe.

A kettőtök között lévő összhangból automatikusan következett, hogy a Mellettünk úgy válik igazán izgalmassá, ha az alapja az improvizáció lesz?

G. Z.: Nem mondanám. Sokáig kerestük a megfelelő formát, és így jutottunk el odáig, hogy nem kész koreográfiát dolgozunk fel, hanem a bátyám által felolvasott szövegekre, és a bennük megjelenő elemekre reflektálunk tánccal és zenével. Azoktól megihletődve jönnek létre részemről a mozdulatok, egy zenekarnak köszönhetően pedig a dallamok.

G. K.: Több formátum és próbálkozás volt mögöttünk, mire eljutottunk az improvizációs dialógus- formáig. A színpadon megjelenített – pontosabban a felolvasott – irodalom és a tánc ugyanis nem feltétlenül szeretik egymást. Végül eldöntöttük, hogy megteremtünk egy ilyen egymást segítő, egymást értelmező helyzet a színpadon, ami lényegében olyan, mint egy földobott labda a teniszmeccsen: folyamatosan passzolgatjuk. A történeteket – amiket elmesélek a családról, magunkról, vagy a körülöttünk élőkről – folyamatosan cserélem, ez által pedig Zoli válaszai is cserélődnek. Szó szerint ki vagyunk tehát lökve a sokat emlegetett komfortzónából, és mivel mi magunk is mindig új helyzetbe vagyunk kényszerítve, minden este egyedi és megismételhetetlen lesz. Abban a pillanatban fog működni a történeteivel és a történetekre adott válaszaival.

Egymásról is sokat tanultatok a közös munka által? Tekintve, hogy eléggé személyes, intim hangulata van az előadásnak, mennyire kerültek elő például régi sérelmek, családi történetek, melyeket másképp láttatok, dolgoztatok fel?

G. K.: A Mellettünk egy nagyon különös metszete a színháznak és az önmegmutatásnak. Javasolni tudnám családterápiának is (nevet). Türelemre és elfogadásra szoktat. Az emberek láthatóan szívesen is élik meg velünk, hogy ennyire egymásra tudunk hangolódni az előadás közben, és ők is bele tudják ez által helyezni magukat a családi történetekbe, amiket felolvasok. A közös munka egyébként sokat segített abban, hogy ez a harmónia – amire végtére is mindenki törekszik – meglegyen köztünk otthon is. Másfelől pedig az öcsémet – akire, mivel elég nagy köztünk a korkülönbség, mindig gyerekként tekintettem – most láttam először felnőttként. Érdekes volt.

G. Z.: Az, hogy tánccal foglalkozom, a környezetem szemében sokáig valami piperkőc, gyerekes dolgot jelentett. És ha jó ideig gyerekként kezelnek, azt egy idő után te is elhiszed magadról. Ez az év azonban szakmailag a rácsodálkozásokról szólt. Rengeteg olyan dolog történt velem, amire büszke vagyok, és ami jó érzéssel töltött el. Ilyen volt, hogy az Orlai Produkcióhoz került a Mellettünk, és hogy elkészült az Egy faun alkonya, ami a Szkéné színházban megy, legközelebb január 15-én láthatja a közönség. Ez az első koreográfiám, amit Pesten játszanak, és igazán büszke vagyok rá, nagyon szeretem.

A Mellettünkben hangsúlyos szerep jut a közös identitásnak: a vidéki létnek, az ottani gyökereiteknek is.

G. Z.: A falusi lét nagyon erősen bennünk él. Táncosként és koreográfusként én is sokat táplálkoztam ezekből a gyökerekből – főleg a kezdeti időszakban, a szárnypróbálgatásaim alatt. A bátyámról viszonylag korán kiderült, hogy író akar lenni, és hogy ez sikerül is neki. Ahogy ez bekövetkezett, rajtam is egyre nőtt a nyomás, ami a mi családunkban amúgy is erősen jelen volt: szorongtunk amiatt, hogy ha nem léphetünk rá a saját utunkra, arra a sorsra jutunk, mint apánk, és életünk végéig az elszalasztott lehetőségeken szomorkodhatunk. A Nebáncsvirág épp ezt a feszültséget dolgozza fel: kicsit az édesapánk történetét, aki nem tudta kiteljesíteni a vágyait, kicsit az én történetemet is, ahogy attól tartok, hogy az a sors vár rám, ami rá is. Az, hogy van bennem egy jó adag magamutogatási vágy, hogy mindent meg kell csinálnom és el kell vállalnom, az elég erősen táplálkozott ebből a családi háttérből. De én már elég régóta használom is ezt a magas labdát, és csodálatos, hogy megtaláltam magamnak a táncot, mert általa könnyebb volt ezt az egészet levetkőzni.

G.K.: Sokat küzdünk a gyökereinkkel, azzal, hogy elfogadjuk őket, hogy megértsünk bizonyos dolgokat – leginkább azt, hogy felnőttként mennyivel másképp látjuk, amit gyerekszemmel gondoltunk vagy megéltünk. Ennek a kétféle szemléletnek az eltéréséhez pedig önkritikusan, önironikusan viszonyuljunk. Ez egy olyan fajta küzdelmes viszony, amely megjelenik az előadásban, és amely másokat is csiklandozhat és provokálhat. Főleg ebben a kétmilliós városban, ahol sok ezer ember – aki szintén más világokból jött – ugyanígy a helyét keresi, ugyanezzel a problémával küzd. Rácsodálkozik arra, hogy valaki állandóan megkérdőjelezi, vizslatja, fürkészi a pozícióját – és neki ebben a világban kell önmagára találnia.