A gúnyneve Nagy Sörbontó, kellemetlen történelmi tapasztalatok kötődnek hozzá, mára mégis Budapest egyik szimbóluma lett a Gellért-hegy tetején álló Szabadság-szobor. Utánajártunk, miként alakult ez így.

A budai Duna-part fölé magasodó Gellért-hegy tetején évszázadokig csak ideiglenes épületek álltak (mint például a törökök által emelt palánkvár), a környék képét pedig leginkább a szőlőültetvények uralták. Ez a 19. század második felében változott meg, amikor egyrészt a filoxérajárvány kipusztította a hazai szőlők jelentős részét, másrészt pedig a magyar forradalom és szabadságharc leverése után Haynau komoly erődítményt építtetett a hegy csúcsára a rebellis főváros őrzésére – ebből lett a Citadella.

Közel egy évszázaddal később ismét egy idegen hatalom katonai erejének beavatkozása formálta át a Gellért-hegy tetejét. A 2. világháború végén Budapestet felszabadító-megszálló Vörös Hadsereg vezetése Vorosilov marsall személyes közreműködésével elvárta, hogy emlékmű épüljön az elesett szovjet katonák tiszteletére. Budapest vezetése a budai Horváth-kertet ajánlotta fel az emlékmű helyszínéül, de a szovjetek azt akarták, hogy a város minél több pontjáról látható legyen a szobor, ezért a Gellért-hegyet választották. Az eredetileg tervezett 8-10 méteres magasságú emlékműből is ugyanilyen okok miatt lett végül 35 méteres.

A Szabadság-szobor 1950.Forrás: Fortepan

Az emlékmű elkészítését Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészre bízták, aki a központi nőalak modelljének egy addig ismeretlen fiatal lányt választott. Thuránszky Gaál Erzsébet ekkoriban költözött fel vidékről Budapestre, és épp villamosra várt a Thököly úton, amikor a szobrász felfigyelt rá. A lány saját bevallása szerint először megijedt, hogy egy szatír próbálkozik nála, és csak a szobrász névjegykártyája nyugtatta meg. A modellkedés érdekében komoly áldozatokat is kellett hoznia, például levágatni a derékig érő haját, majd napról napra ventillátor előtt hosszan tartani a feje felett egy pálmaágat, hisz a koncepció szerint a szobor haját, ruháját fújja a dunai szél (miközben keletre, a felszabadító Szovjetunió felé néz). Mindezért ráadásul egy fillért sem kapott, mert társadalmi munkában végezte a modellkedést, és még a szobor avatására sem hívták meg.

A szovjetek ragaszkodtak hozzá, hogy az emlékmű készüljön el a „felszabadulás" második évfordulójára, ezért aztán rohammunkában készült minden, és a mellékalakok nem is lettek készen az 1947. április 4-én történt avatásra. Az ünnepségre gipszből formázták meg, és bronzszínűre festették őket, mintha igaziak lennének, de a valódi mellékszobrok csak pár hónappal később kerültek a helyükre. Hisz a központi nőalak, azaz a 29 méter magas talapzaton álló, 14 méter magas Szabadság-szobor mellett további szobrok is részei (voltak) a hivatalosan Felszabadulási Emlékműnek nevezett alkotásnak. A bal oldalán egy fáklyát vivő, jobb oldalán egy sárkányölő bronz férfi alakja áll, előtte és mögötte pedig egy-egy szovjet katona szobra állt, amelyeket az 1956-os forradalomban egyszer ledöntöttek, majd később pótoltak, de a rendszerváltás után végleg a budatétényi Szoborparkba száműztek.

Citadella és a Szabadság-szobor 1953-banForrás: Fortepan/Nagy Gyula

A Szabadság-szobor lebontásának ötlete 1956-ban és a rendszerváltást követően, a szovjet csapatok távozásával is felmerült. 1956-ban egy forradalmi katonai egység beszélte le róla a felhevült szobordöntőket, a kilencvenes évekre pedig már túlságosan hozzánőtt Budapest látképéhez és lakosaihoz a szobor, akarva-akaratlanul a város egyik szimbólumává lett. Az újjáértelmezésére azonban szükség volt, és ez egy látványos képzőművészeti performansz keretében, Szentjóby Tamás ötlete nyomán történt meg. A Szabadság Lelkének Szobra Projekt keretében fehér lepelbe burkolták az emlékművet, hogy a kommunizmus eltűnő kísértetét jelképezze. Majd a lekerülő lepel alatt már egy szovjet katonák nélküli és más értelmű szobor állt, új felirattal:
„Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért."