"Minden ember életében gazdag költészet rejlik, mely megfogalmazásra lenne méltó." /Váci Mihály/

A mai napon, március 21-én ünnepeljük a Költészet világnapját. Ebből az alkalomból pedig összegyűjtöttünk néhány fantasztikus verset hazai és külföldi költőktől egyaránt, hogy együtt élvezzük a költészet és a versek szépségét.

Az UNESCO még 1999-ben jelölte ki ezt a napot azzal a céllal, hogy a költői kifejezés révén támogassa a nyelvi sokféleséget. Korábban október 15-én ünnepeltük, a római epikus költő, Vergilius születésnapján, pont ezért, cikkünk első idézete tőle származik:

"Szép dolog az életet találékony művészetekkel nemesíteni." /Vergilius/

Ady Endre - Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

Ady Endre a 20. század magyar költészetének forradalmi megújítója.Forrás: MTI

 

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Ady ezt a verset a Nyugat 1912. március 16-i számában közölte, és talán nevezhetjük irodalomtörténetünk egyik legdurvább szakításának. Ady Lédával való viharos szerelmének vetett véget ebben az enyhén is megkérdőjelezhető formában.

Kosztolányi Dezső - Nyár, nyár, nyár

Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
de kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves poémát, minden irányban.

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.

Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.

Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.

Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.

Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

Az ember hajlamos úgy gondolni az írókra és költőkre, mint unalmas, otthonülő, depressziós történelmi alakokra, akiknek egyetlen boldogsága, ha tollat ragadhatnak, és sírhatnak a múzsa után. Ez természetesen nem így van, és ezt mi sem bizonyíthatná jobban, mint Kosztolányi és Karinthy híres-hírhedt barátsága. És hogy hol van a csavar a versben? Olvasd össze a sorok kezdőbeűit, és megtudod.

József Attila - Óda

Részlet

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Rainer Maria Rilke - A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Paul Verlaine - Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.