Itt a gyerek, hol a gyerek? - a facér pasi naplójából

Nem tudom, az enyémben mennyi még a nafta. A héten van a szülinapom, és egyre durvábbak a számok. Csak eszembe jut: mi a lópikulát értem el eddig? Illetve, ha valami computerféle vagyok, mire inspirált a rakás belém táplált infó? Kidobtam-e már valamit, ami bármit is előbbre visz?

Könnyebb lenne, ha azt mondhatnám: itt a fiam, Lajos, vagy lányom, Lujza, vagy akár több utód. Ha én nem is, ők majd hozzátesznek valami fontosat a világhoz. De nem mondhatok ilyet.

Lehet, azért nem lett Lujzám, Lajosom, mert - talán valami konstrukciós hiba miatt - az ellentétes információk bennem nem állnak össze egyenletté. A sok negatív és pozitív tartalmú input kiüti egymást, blokkolják a rendszert. Lehet, hogy így van, de nem biztos. Nézzünk utána.

Például tökre emlékszem, amikor kissrác koromban anyám átszállt a szobán. Nem röptették, nem apám ütötte ki - sosem tette volna -, hanem hisztiből szárnyalt. Arra is emlékszem, hogy nagyon nem tetszett ez a hiszti. Meg az sem tetszett, amikor apám kicsit erősebben vágta be a nappali ajtaját, és akkor a táblaüveg millió szilánkja repült szerteszéjjel. Annyit értettem ezekből a szitukból: ilyesmi rendszerint akkor történik, ha egy férfi meg egy nő megpróbálja szeretni egymást.

Miközben persze arra az utazásra is emlékszem, amikor azokban a csukaszürke hetvenes években a szüleim fogták magukat meg engem, és bejárták a Vasfüggöny hetvenes években is full color túloldalát. Volt, hogy közben folyt a könnyünk a röhögéstől. Mulattunk a világon, meg magunkon. Azon, hogy hol élünk, és hol élhetnénk. Állat jó volt ezen együtt röhögni.

És hogy nagyobb legyen a káosz, csomó olyan helyzet is előttem van, amelyben még itthon is színesebbnek látszott a kép a valóságosnál, csak mert apám meg anyám a legjobb formáját hozta. Amikor csont nélkül szerették egymást. Hogy aztán megint másként legyen minden.

Erre persze bárki mondhatja: az élet csupa váltakozás, mit kell rágörcsölni? Én sem görcsölök rá, csak megint elment egy év, és itt állok facéron, utód nélkül. Miközben volt mögöttem másfél olyan évtized, amely után elvileg másként is lehetne. Naná, hogy próbálom kikombinálni - ha már számítógép az ember -, vajon miért van úgy, ahogy van?

Miközben persze sejtem, hogy miért. És talán csak azért kanyargok ennyit, mert az meg része a showbiznisznek. A magam programját mégiscsak színháziaktól kaptam.

Szóval az van, hogy anyám meg apám, amikor a nicht vor dem Kind cuccokat nyomatták előttem, pontosan tudták, hogy nem előttem kéne tenni, hiszen azért nicht vor dem Kind.

Ezért utóbb mindig próbálták elsikálni a nyomokat, ami persze úgysem ment. De a nagy takarításban tudtak azért mondani egy-két olyat, amibe bele lehetett kapaszkodni. A legfontosabbat anyám fogalmazta meg, bár a körülményekről már csak annyi rémlik, hogy egy borúsabb hangulatú délután kezdte mondogatni: nem akarja, hogy bármelyikünk végzetesen boldogtalan legyen.

Állította, nem megoldhatatlan, volt hozzá egy algoritmusa is: a tisztesség nem jelent tuti boldogságot, de a tisztességtelenség biztos boldogtalanság. Utóbbi tagmondathoz persze hozzá lehet bökni: már akinek. Én viszont azon a borús délutánon eldöntöttem: inkább leszek már aki. Ami azt is megmagyarázza, hogy miért nem lett gyerekem, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, és annak a bizonyos másfél évtizednek pozitív történései is voltak. Ez végső soron ilyen egyszerű és sarkos. Még akkor is, ha kapásból kicsit bonyolultnak tűnik a levezetés. De hát ilyen a számítástechnika.

Az anyámtól kapott fogódzóban viszont az a jó, hogy akkor sem kell betojnom, ha esetleg Stephen Hawking téved, és mi mégsem számítógépek vagyunk. Ráadásul van Isten.