Terror az oviban - a facér pasi naplójából

Hogy mondhattam volna, amikor csapataink harcban álltak? Vagy ez jött, vagy a Wicked Game-ből az utolsó sor: Nobody loves no one. Ami persze csak konklúzió. Chris Isaak azt is énekli, hogy a világ képletesen lángokban áll, és őt személy szerint csak az a bula tudja megmenteni, akivel a klipben témázgat. (Helena Christensen, ki más.)

Csakhogy a "témázgatásról" hamar kiderül: az tulajdonképpen kontrapunkt a témához. A csávó úgy kanyarítja a szöveget, hogy abból az jön ki: megmentés ide vagy oda, lószar se lesz a cuccból. A csaj komisz játékot űz, mindig azt űznek a nők, jobb lenne bele se esni, szívás a vége. Nem egészen így mondja, de ez a lényeg. Nobody loves no one.

Arról viszont nem dumál, legalábbis külön nem hangsúlyozza, hogy a pasik is orrba-szájba komisz játékot űznek. Ha próbálod kívülről nézni a balhét: a férfi-nő viszonyrendszer nagy százaléka háborúk, felkelések kicsinyített mása. Kompakt kis öldöklés - szavakkal, gesztusokkal - hétköznapi használatra.

Értelme kábé annyi, hogy semennyi. Igazi háborúban, forradalomban sokkal több a logika. Ehhez még párkapcsolat sem kell. Bizonyos esetekben tényleg elég csak a nőstény meg a hím valamilyen érintőleges viszonya. Azon belül mindent lehet, nuku szabály.

Minket, egy-két akkori haverral, már óvónőink is elképesztő harcmodorban próbáltak leradírozni a térképről. A komisznak tartott kisfiúkra szoknyát adtak, fel-alá sétáltatták a gyerekek sorfala előtt. Hogy ez mennyire durva, azt most hadd ne.

Amúgy az óvónők alighanem felnőtt fasziktól elszenvedett csatavesztéseiket akarták megtorolni a módszerrel, amely ellen abban a butítóan romlott diktatúrában egyetlen szülő sem mert komolyabban tiltakozni. Még jó, hogy öt-hat évesen az óvodai klozetben lezavart fütyi- meg puncimutogatások - fura, de akkor még szövetségben voltunk a lányokkal - segítették valamennyire megtalálni, megőrizni a nemi identitásunkat. De a trauma attól még trauma.

Naná, sok kis komisz került a placcra abból az óbudai oviból. Az persze változó, hogy ki mikor és mitől hülyül meg. De fix, hogy többségünk előbb-utóbb kikattan. Én például szeretem magam jó csávónak látni, bele is adok apait-anyait, ám nagy kamu lenne, ha azt mondanám, hogy volt olyan párkapcsolatom, amelybe ne tették volna fel a kérdést: "Miért használsz bokszzsáknak?"

Persze sosem emeltem kezet nőre, de van, ami tényleg tud annyira durva lenni, mint egy saller. És megküldöm, pedig nem akarom, de csak azért is. Meg még azért is, mert olyan se volt még, hogy engem ne használtak volna bokszzsáknak. Ovis cucc, mondanám, ha az nem volna néha durvább.

Lényeg, ha sokáig tart a hirig, fix, hogy lábon döglesz bele. Figyelj, tudom. Hogy facér lettem, mások kondíciójára is jobban ráérzek. Simán leveszem, ha valaki azt löki, hogy még él, de közben már nem. Miért van így az egész, annak persze komoly irodalma van. De ha levakarom a felesleget, akkor tulajdonképpen Chris Isaak is megmondja a lényeget.

Oké, nem egészen az van, hogy senki nem szeret senkit. De jól csak kevesen csinálják. Egyrészt mert az melósabb, mint májerkedni. Másrészt sokaknak előbb önmagunkat kéne valahogy megkedvelniük. De abban meg az a csavar: csomó embernek egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy erre az első lépésre maguk is képtelenek.