Csodálatos és megható: Helen Keller története

Helen Keller 1880. június 27-én született Tuscumbia városában, Alabamában egy német gyökerekkel bíró jómódú családba. Születésekor Helen teljesen egészséges, gyönyörű kisbaba volt, másfél éves korában viszont súlyosan megbetegedett - skarlát vagy agyhártyagyulladás lehetett, sosem tudták pontosan megállapítani az orvosok. A betegséget ugyan leküzdötte a kislány szervezete, a szövődmények viszont kegyetlenek voltak: Helen megsüketült és megvakult. Betegségéről így ír később életrajzi könyvében, a Csöndes, sötét világomban: "Azt mondták, nagyfokú agy- és gyomorbántalmam van. Az orvos nem hitte, hogy életben maradok. De egy reggel a láz megszűnt, oly hirtelen és titokzatosan, ahogy föllépett. Nagy öröm volt a családban, mert ekkor még az orvos sem sejtette, hogy én többé sem látni, sem hallani nem fogok." A család nagyon megrendült, amikor kiderült a szörnyű igazság, azonban minden erejükkel azon voltak, hogy a lehető legbiztonságosabb és legboldogabb környezetet teremtsék a kislány számára, ami csak lehetséges. "Nem tudok visszaemlékezni, mi történt velem a betegségem után következő hónap alatt. Csak azt tudom, hogy vagy anyám ölében ültem, vagy belefogództam a köntösébe, amint a házban erre-arra járt. A kezemmel kitapogattam minden tárgyat, megfigyeltem minden mozgást, s így sok dolgot megtanultam. Csakhamar szükségét kezdtem érezni a másokkal való érintkezésnek, s idétlen jelzésekbe kezdtem. A fejrázás 'nem'-et jelentett, a bólintás; 'igen'-t, a húzás azt jelentette: 'jöjj', a taszítás: 'menj'.

Szülei lassacskán elfogadták a szörnyűséget, ami a lányukkal történt, beletörődni azonban nem akartak a gondolatba, hogy talán sosem tudnak majd rendesen kommunikálni vele. Végül egy újságban megjelent cikk hozta meg számukra a megváltást. Az írás Laura Bridgman siketvak kislány sikeréről számolt be, arról, hogyan tanult meg írni és olvasni egy speciális iskolában. A Keller család számára új remény csillant meg. Azonnal felkeresték Bostonban az említett Perkins Intézetet. Az iskola szívesen fogadta Helent, végül úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz a kislány számára, ha magántanítót küldenek hozzá: Anne Sullivant. Miss Sullivan szegény családban nőtt fel, apja részeges volt, sokszor bántalmazta a családot. Édesanyja korán meghalt, kisöccsével együtt árvaházba kerültek, ahol testvére hamarosan meghalt a rossz körülmények miatt. Anne, a félig vak kislány teljesen egyedül maradt, míg végül a jó sorsnak köszönhetően a Perkins Intézetbe került. Az iskolában nagyon szorgalmasan tanult, rendkívül okos, kitartó, kedves és érzékeny lány volt, így rá esett a választás. Anne 21 éves volt, amikor az iskola felajánlotta neki, hogy magántanítója lehet a kis Helen Kellernek. Anne örömmel elfogadta a lehetőséget anélkül, hogy tudta volna, mekkora fába vágja a fejszéjét.

"Tanítóm a megérkezése utáni napon utánam jött, a szobájába vitt és egy babát adott. A Perkins Intézet kis vak gyermekei küldték. Miss Sullivan felöltöztette. Ezt csak később tudtam meg. Mikor kevés ideig játszottam vele, Miss Sullivan a kezembe betűzte e szót: baba. Az ujjnak ez a játéka nagyon érdekelt s próbáltam utánozni. Mikor végül a betűket pontosan tudtam jelezni, nagy öröm és büszkeség fogott el. Lefutottam a lépcsőn, feltartottam kezemet és ujjaimmal mutattam a betűket. Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam az ujjaimat. A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van" - írja Helen. Így kezdődött tehát Anne és a sötét csöndben élő kislány kapcsolata, ami aztán 49 évig tartott. Eleinte nehezen értették meg egymást, hihetetlen nagy türelmet igényelt mindkettőjüktől a tanulási folyamat. Helen nem fogta fel, hogy tanul, Anne pedig nem tudta már hogyan magyarázni a vak és siket kislánynak az őt körülvevő világot. Az átütő sikert a víz hozta meg számukra. Miközben Anne Helen egyik kezébe vizet csurgatott, a másikba rajzolt. Mikor a kislánynak összeállt a kép, hihetetlen tudásszomj lett úrrá rajta. "Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: 'víz', először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette." Az áttörés után már minden egyszerűbben ment. Anne naphosszat tanította Helennek a tárgyak, ételek, növények, élőlények elnevezését, Helen pedig szorgosan tanult. Agya hihetetlen gyorsasággal és intenzitással szívott magába minden új információt és biztonsággal raktározta el, amit hallott.

Idővel megtanultak úgy kommunikálni, hogy egymás tenyerébe írtak vagy rajzoltak, de eztán már a Braille-írásra is megtanította Anne Helent, aki így végre kedvére olvashatott. Később már nem csupán angolul, hanem franciául, görögül, németül és latinul is. Már csak egy nagy álma volt: megtanulni beszélni. 10 éves korára ez is valósággá vált. "Addig nem nyugodtam, amíg tanítóm el nem vitt Sarah Fuller kisasszonyhoz, a Mann Horace Intézet igazgatójához. Ez a szeretetreméltó kedves nő ajánlkozott, hogy megtanít beszélni és 1890. március 26-án megkezdtük a tanulást. Fuller kisasszony módszere a következő volt: szép csöndesen elvitte a kezemet az arca előtt és a kezemet a nyelvéhez és ajkához érintette, mikor hangot adott. Nagyon igyekeztem mindent utánozni és egy óra alatt a beszédnek hat alapvető részét tanultam meg: az M. P. A. S. T. J. hangokat. Fuller kisasszony összesen tizenegy leckét adott. Sohasem felejtem el azt a meglepetést és örömet, amelyet az első mondat kiejtésekor éreztem: "Meleg van." Igaz, hogy szakadozott és ingadozó szótagok voltak bizony azok, de már emberi nyelv volt."

Helen kitartása és szorgalma meghozta számára a sikert, megtanult írni, olvasni, beszélni, kommunikálni a külvilággal. 14 éves korában Anne-nel New Yorkba költöztek, hogy iskolába járjanak, méghozzá a Wright-Humason-féle Siketek Iskolájába. Anne egy percre sem hagyta magára Helent, bárhová ment, bármit is talált ki, ő vele volt. 49 évig. 1900-ban Helen felvételt nyert a Radcliffe Főiskolára, ahol 24 évesen magna cum laude minősítéssel diplomázott le. "Emlékszem a Radcliffe College-ban töltött első napra. Minden tekintetben nagyon érdekes nap volt. Hiszen évek óta erre vágytam. Ellenállhatatlan vágy ösztönzött, hogy tegyem próbára erőmet azok között, akik látnak és hallanak. Tudtam, hogy sok akadályra fogok találni, de erősen vágytam szembeszállni és legyőzni azokat. A bölcs római intelmét nagyon szívemre vettem: 'ha száműzve vagy Rómából, akkor élj Rómán kívül'. A hűséges Miss Sullivan nélkül a diploma nem lett volna lehetséges. Anne minden órára elkísérte Helent és szorgalmasan betűzte a lány tenyerébe az óra tananyagát. Helen sosem kért és nem is kapott könnyítést az iskolában, vagy felmentést helyzetére való tekintettel. Amit elért, azt magának és Anne-nek köszönhette. Ő az első siketvak a világon, aki bölcsészdiplomát szerzett. Anne a diploma után is Helen mellett maradt, annak ellenére is, hogy rátalált a szerelem és férjhez ment. Egészségügyi állapota azonban megromlott, így kénytelenek voltak felvenni Polly Thompsont házvezetőnőnek, aki gondoskodott róluk, így éltek négyen: Helen, Anne, a férje és Polly. Főiskolai évei végeztével Helen kiadta első életrajzi könyvét, amelyet később több más könyv is követett, összesen 12, valamint számos cikk, értekezés. A könyvek rendkívül sikeresek voltak, a figyelem középpontjába került a siketvak harcos nő. Hamarosan nemcsak íróként, hanem szónokként is felemelte hangját a fogyatékkal élők érdekében. 1915-ben megalapította a Helen Keller International nonprofit szervezetet, 39 országban járt és tartott beszédet Miss Sulivannel karöltve, személyesen ismert minden amerikai elnököt és jó pár hírességgel ápolt baráti kapcsolatot. Mark Twain például azt mondta róla, hogy "a XIX. század két legérdekesebb egyénisége Napóleon és Helen Keller volt."

Helen és Anne élete eggyé vált. Ezt maga is tisztán látta: "Tanítóm annyira össze van forrva velem, hogy alig tudok önmagamra gondolni nélküle. Sohasem tudnám megmondani, mit köszönhetek a velem született hajlamoknak és mit az ő befolyásának. Azt érzem, hogy az ő lénye elválaszthatatlan az enyémtől s hogy az én életem léptei mindig az ő nyomába esnek. Ami jó van bennem, neki köszönöm, s ami tehetségem, vágyam vagy örömem van, mindazt az ő szeretete ébresztette föl." Anne Sullivan 1936-ban halt meg, ahogy Helen Keller egy része is. Eztán Polly vigyázott Helenre, ő utazott vele, segített neki a gyűjtésekben, szónoklatokban. Meg persze még valaki: Kenzan-go, a kutyája. Amikor Helen Japánban járt és meghallotta Hachiko, a híres akita kutya történetét, azt a történetet, amire egyetlen kutyaszerető ember sem bír sírás nélkül gondolni, rögtön érdeklődni kezdett a fajta iránt, majd később kapott egy kutyát ajándékba. Neki tulajdonítják egyébként, hogy az akita faj közkedvelt lett az Egyesült Államokban is. A hatvanas években Helen egészsége megromlott, így utolsó éveit otthonában töltötte. 1964-ben hatalmas elismerés érte: megkapta a Szabadságért Elnöki Érdemérmet, majd 1965-ben a Leghíresebb Hölgyek közé választották a New York-i Világkiállításon. Helen 1968. június 1-jén halt meg álmában. Hamvait Anne Sullivan és Polly Thompson mellé temették.

Helen Keller élete egy csoda. Számtalan könyv, film szól róla. Az sem véletlen azonban, hogy ezt az egészen kivételes nőt sosem egyedül ábrázolják, hiszen érdemei megszerzésében Anne Sullivan is döntő szerepet játszott. Két nő, egy fantasztikus életút. Bevallom, mélyen meghatott ez a történet. Helen kitartása és tenni akarása arra tanít, hogy nincs lehetetlen, minden elérhető, még akkor is, ha a cél a szem előtt láthatatlan.