Így dolgozzák fel a gyerekek édesanyjuk halálos betegségét

A kisgyermekek számára az elmúlás még nehezen érthető. Talán éppen ez az oka, hogy sokat foglalkoznak gondolatban az elmúlással. Az óvodás korban a halál és az álom rokon fogalmak. A sötétségtől és az elalvástól való félelem részben halálfélelem. A halálfélelemhez hasonló félelmet és szorongást élnek át a gyermekek akkor, amikor a szülőtől elszakadnak, legyen az akár csak egy rövidebb távollét.

Kirekesztve a kommunikációból

Mivel a felnőttek maguk is kifejezetten kényelmetlennek érzik a gyógyíthatatlan betegséggel és az előbb-utóbb bekövetkező halállal való foglalkozást, érthető, ha a gyermekeiket szeretnék megkímélni ettől. A gyermek azonban önállóan gondolkozó lény, és igénye van az általa érthető és kíváncsiságát kielégítő magyarázatra. Egy ilyen beszélgetés azonban a szülőnek nehéz feladat, legyen akár egészséges, akár beteg. Néha azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mivel a gyermek nem kérdez, nem érdekli a probléma, vagy úgysem lenne képes azt megérteni. A gyermek hallgatása azonban nem azt jelenti, hogy nincsenek kérdései, csupán megérzi, melyek azok a témák, amelyekről nem illik otthon beszélni. Legtöbbször alkalmazkodik a család által diktált kommunikációs keretekhez, legfeljebb nem a szülőt kérdezi, hanem a barátját, vagy csak egyszerűen önmaga próbál választ keresni a kérdéseire.

Fontos a fizikai érintkezés

Hasonlóan a visszatartott információkhoz, sok szülő úgy érzi, hogy a rákbetegség okozta testi problémák – kopaszság, sebek, sárgaság, hirtelen lesoványosodás – olyan nehezen feldolgozható élményt jelentenek egy gyermek számára, hogy jobb, ha ezekkel nem találkozik. Ebből a megfontolásából a betegség előrehaladott állapotában nem ritkán már igyekeznek elkerülni a személyes találkozást. A gyermeket nem viszik a kórházba látogatni. Kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a gyermeknek sokkal nagyobb trauma a találkozás lehetőségének hiánya, mint az a negatív élmény, amit a test elváltozásának látványa okoz számára.

Ami a legnagyobb biztonságot nyújtja a gyerekek számára

Tudnunk kell, hogy ebben az érzelmileg igen nehéz időszakban a gyermeknek a saját környezete és a legközelebbi személyek jelenléte nyújtja leginkább a kívánatos biztonságérzetet. Még a legkisebbek is megérzik, hogy valami nincs rendben, és a szülőtől való eltávolodásuk fokozza félelmeiket, szorongásaikat.

Sharon leukémiáját gyermekei rajzban örökítették meg

Az élénk, színes rajzok megejtően tárják fel, hogyan vélekedik négy kislány édesanyjuk heroikus küzdelméről a halálos daganattal. Az egyszerű, de életkorukat meghaladó érettségről tanúskodó feliratok, amelyek a rajzokat kísérik, a betegséggel terhelt élet közismert momentumait tárják elénk: a hajhullást, a kényszerű parókahordást, a kórházi látogatásokat. Sharon Evans két hónappal az után szerzett tudomást leukémiájáról, hogy tavaly májusban feleségül ment párjához, négy gyermeke apjához. A négy kemoterápia, a csontvelőátültetés és az egyéb kezelések ellenére a 28 éves édesanyának azt mondták orvosai, hogy próbálja meg a lehető legjobban kihasználni a hátralévő idejét. Aggódó szülőkként a házaspár sokat vívódott azon, mennyit áruljanak el négy kislányuknak, a nyolcéves Jodie-nak, a hatéves Libbynek, az ötéves Nancynek és a kétéves Rosalie-nek. Idén januárban azonban a pár felfedezte a különös rajzokat és szövegeket, amelyekkel a lányok bemutatták, hogyan „veszítette el anyu a haját”, és kapott „rossz leukémiát”, ami megbetegítette őt. Sharon így emlékezett vissza a történtekre: „Libbynek egyszer rossz napja volt az iskolában, és amikor hazajött, úgy döntött, hogy elkezd könyvet írni a leukémiáról. Amikor a testvérei látták, mit csinál, ők is írni és rajzolni akartak róla. El sem tudom mondani, milyen büszke vagyok rájuk! Megszakad a szívem azért, hogy állandóan erre kell gondolniuk, még a legkisebbnek is.”

„Nem akarom, hogy megszakadjon a szívük”

„Nagyon nehéz, mert nem tudom, mi a helyes a gyerekekkel, és bár nem akarom, hogy megszakadjon a szívük, hamis reményeket sem szeretnék ébreszteni bennük” – mondja Sharon. „Az anyukájuk nem gyógyul; hogyan mondod ezt el a gyerekeidnek? Amikor megláttam a rajzokhoz írt soraikat, rájöttem, hogy sokkal többet megértenek, mint hittem. Most már tudom, hogy amikor megtörténik a legrosszabb, meg tudom majd oldani velük a helyzetet. Azt is tudom ugyanakkor, hogy nekem is szükségem lesz másokra, hogy rendbe tegyenek.” Sharon most ideje nagy részét a kórházban tölti, ahol segítenek neki megküzdeni a rettentő fájdalommal, de abban reménykedik, hogy hamarosan hazatérhet a családjához.