Horgas Eszter: „Az életem soha nem erről szólt, és most fáj…”

Épp ki vagyok akadva bizonyos bulvárcikkek miatt, úgyhogy éjszaka nem alszom valami jól...

Igen, eddig megúsztam, és azt hittem hogy most is így lesz. Engem a jó szándék vezérel, a segíteni akarás és az őszinteség. Ha bárkivel leülök, nem arra figyelek, hogy mi tesz jót az imidzsemnek, mindig azt mondom, amit érzek, gondolok. Nyilván megtehetném, hogy primadonnát játszom, de én abban hiszek – és szerintem a sikereimet is ennek köszönhetem –, hogy az embernek pőrén kell odaadnia magát. Csak így lehet katarzist okozni a színpadon, valódi könnyeket és mosolyokat csalni a közönség arcára. Nem értem, hogy mindaz, amit és ahogy csinálok, hogy mehet ennyire félre? Kimetszenek mondatokat, szavakat és az egésznek a szépsége, igazsága veszik oda. Én szívtelen? Tessék? Engem a tanítványaim tündér keresztanyunak szólítanak, ösztöndíjakat adok, segítek a gyerekeknek, és közben fröcsög rám a sár. Az életem soha nem erről szólt, és most fáj.

Én nem akarok se páncélt, se álarcot húzni. Saját magam akarok lenni. Miért van a világban igény a rosszra, a szétesésre, a gonoszságra ahelyett, hogy észrevennénk a jót? Vagy azt, hogy bár sok a fájdalom, de lám, meg lehet küzdeni vele. Miért nem ez ad erőt? Amikor elkezdtem más zenét is játszani, az egyik alapvető késztetésem az volt, hogy öleljem a világot. Szerintem arra születtem. A pozitív, napos oldalra szeretnék állni. De ez nem jelenti azt, hogy mást mondjak, mint amit gondolok. A növendékeimet is őszinteségre nevelem. És egy ilyen versenyen, ahol 600 produkció van, sokszor kell azt mondani, hogy „Nem!".

De én soha nem az emberre mondok nemet, hanem a produkcióra. Ezt nagyon fontos különválasztani. Viszont a színpad számomra szent dolog. A hamisságot nem tudom és nem is akarom elfogadni. Szerintem minden ember születik valamire, és ha nem azt csinálja, nem lesz boldog. De a saját utat mindenkinek magának kell megtalálnia. Ehhez viszont önismeret kell, anélkül nem lehet megúszni.

Az életünk döntések sorozata. És sokszor nem könnyű döntéseké. Mindig viselni kell a következményeit. Például amikor úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza Portóba koncertezni, hanem inkább elmentem a lányommal a versmondóversenyére. Megéreztem, hogy akkor annak volt ott az ideje, hogy anyaként kellek, még akkor is, ha ezzel lemondok a tomboló sikerről. Mesélhetném ezt úgy, hogy én vagyok a világon a legjobb anya... De bevallom, miközben együtt sírtunk Lilivel örömünkben, mert első lett – közben hiányzott a portói taps. Igen. Meola a mai napig nem érti, hogy valaki lemond egy koncertet ezért. Ilyen Amerikában nem létezik. Mégis utólag azt mondom, hogy jó döntés volt, és fantasztikus a lányommal a kapcsolatom.

Meg kell érezni a helyes döntést. Elmehettem volna Amerikába vagy Németországba, és szólhatott volna a bizniszről, a pénzről az életem, de tudtam, hogy a fény és a csillogás azt is jelentené, hogy már nem én irányítok. Ha alárendeltem volna magam a rendszernek, nem találhattam volna ki a Carment...

Abszolút, de ma már tudom, hogy ennek ára van. Ez egy kegyetlen világ. Sok mindenben érzem, hogy a pénz, az eladhatóság, a biznisz uralkodik a lelkeken. De még mindig hiszem, hogy - mint a szép amerikai filmekben - végül a jó és a tiszta szándék győzedelmeskedik.

Én a Got Talentben is őszintén odaadom magam. Nem tudom játéknak tekinteni. Komolyan veszem a tehetséget, és sokat áldozok is rá. Meghat az emberi teljesítmény, és nagyon felháborít az ellenkezője. Nekem fontos, és az életem is arról szól, hogy szét kell tépni magam ahhoz, hogy adhassak, és ez egy jófajta áldozat. A forgatások idején hajnali hattól gyakoroltam, mert az elképzelhetetlen, hogy egy koncerten a rutinra hagyatkozzak.

De ilyesmikről nem is írnak. Erre mondja a párom, aki újságíró, hogy ez nem hír. Hogy az senkit nem érdekel, hogy a saját pénzemből mennyi gyereket támogatok. Az hír, hogy megvert a volt férjem, ami már 18 évvel ezelőtt volt, vagy hogy a lányom ott volt a West Balkánban. Vagy hogy most szívtelennek nevezzenek, mert jó szándékkal és hittel leállítok egy rossz produkciót. Vukán (Vukán György zeneszerző - a szerk.) kapcsán is mennyi torzítás volt! Istenem, bár élne, és el tudná mondani az igazságot! Én voltam az egyelten, aki semmit nem akart tőle. Meg voltam győződve róla, hogy száz évig fog élni, annyi energia volt benne.

Aztán ki kellett találnom, hogy mit kezdek evvel az egész dologgal, mert magam is azt gondolom, hogy mivel nem vagyok az özvegye, nekem nem jár semmi. Még akkor se, ha ő nekünk szánta. Meghoztam a döntést. De az emberekhez nem jut el, hogy hány gyerek kapott ösztöndíjat, hangszert, lehetőséget. Minden el van ferdítve, és hiába mondom el újra meg újra. Tehetetlennek érzem magam. Nem azt akarom, hogy tündibündinek mutassanak, csak az igazságról írjanak. Arról, ahogy valójában élek.

Hát, ez most nagyon zaklat. Egyébként meg jól. Közben, persze, sok minden zajlik az életemben. Meghalt nyáron a kiskutyám, ami iszonyatosan megvisel a mai napig. Olyan volt, mintha a gyerekem lenne. Amikor gyakoroltam, mindig ott ült mellettem. Hajnalban koncertek után mindig várt, és jött elém. Egy igazi szeretetgombóc volt. Mondják a lányok, hogy legyen egy másik kutya, de nem! Még nem. Talán ebben is konzervatív vagyok, mert hiszek a gyász idejében. Nem is akarom megúszni ezeket a dolgokat. Ami fáj, az fáj.

Igen, nagyon végletes volt. Ebben nyilván én is benne vagyok, mert nagyon szélsőségesen élek meg mindent. És nem is félek megélni. Hogyha félnék megélni, akkor nem tudnék eljátszani egy Carment.

Tulajdonképpen ez az első olyan kapcsolatom - akármilyen furcsán is hangzik -, hogy valaki nem gondolja, hogy nekem abba kéne hagyni a fuvolázást és ezt az egészet.

Hát, konkrétan, hogy mindent megkapok, házat, kocsit, egzisztenciát. Csak ezt hagyjam abba. De az nem én lennék! Sokszor mondtam nemet, azért, hogy az maradhassak, aki vagyok. Amikor ott álltam halál csórón, két gyerekkel a válás után, és még nem voltak ilyen lehetőségeim, egyszer csak felkértek reklámarcnak. Nagyon sok pénzt ajánlottak érte. Egy dolgot kértem, hogy a plakátra legyen kiírva, hogy Horgas Eszter fuvolaművész. Azt mondták, nevet nem írnak ki, nekik csak az arcom kell. Mondom, de én nem vagyok manöken! Horgas Eszter fuvolaművész vagyok. Nem is lett belőle szerződés. Van a lelkemben egy erős hang, ami szól.

Persze. Pszichológusok tömege próbálta már belőlem kimasszírozgatni, hogy nem kell egyszerre apának és anyának lennem, és minden terhet egyedül cipelni, mert azzal senkinek nem teszek jót. Nehezen küzdöttem meg azzal, hogy ők nem kapták meg azt, amit én. Például hogy nincs egy olyan apaképük, mint nekem. Apám nekem verseket írt, és a tenyerén hordozott.

Természetesen én is. Többek között ezért váltam nehezen. Maga az eskü is kötelezett. Sokáig azt hittem, hogy el kell viselni, hogy ezt kaptam. De aztán jött a kérdés: Ennyi az élet? Ráadásul mintám sem volt, hiszen apám és anyám a mai napig, most már ötvenhárom éve szerelemben élnek. És a gyerekek felé óriási a felelősségünk. Ilyen szempontból szerencsém van, mert Isten adta tehetség a kicsi – Lili - aki operaénekesnek készül, és ha meglesz benne a szenvedély, akkor bármit elérhet.

Anna pedig színházi ember lett, már saját csoportja van. Egyébként arra például nagyon figyeltem, hogy megtanítsam nekik, az én életem az enyém. Együtt vagyunk, összekapaszkodunk, de az ő történetük teljesen más. Az egyik nem következik a másikból. Azért, mert én elrontottam dolgokat, és volt, amit rosszul csináltam, ez lett az én utam, de ez nem az övék. Sőt. Az, hogy az ember megtapasztal fájdalmakat, rossz döntéseket a saját életében, azzal az a dolga, hogy segítsen. A pofonokat nem továbbadni, hanem megfordítani kell. Ezért is beszélek nyíltan az életemről. Csak mostanában elbizonytalanodtam, hogy úgy érnek-e oda a gondolataim, mint amilyen szándékkal megfogalmazom őket.

Nem is keveset. Tulajdonképpen folyamatosan leltározom. Meg is visel, mert sok szempontból meg azt érzem, hogy most van egy új kezdet! Fura. Számolgatom, hogy biztos ennyi? Viccet félretéve – közben meg azt gondolom és tanítom is, hogy az idő nem megspórolható. Amekkora élményt jelentenek a koncertek, hogy ilyen hatással tudok lenni és hatékonyan tudok segíteni, tanítani, ahhoz minden kellett, amit megéltem, megszenvedtem, összeraktam. Ez a fejlődés az érés. Persze nem jó észrevenni a ráncokat, amik itt-ott megjelennek, és már mindennap tenni kell azért, hogy formában maradjak. Bizonyára hiú is vagyok, ezért is fura ez a szerep, hogy mi az, hogy „egy érett nő". Ehhez is fel kell nőni. Látod, ezért is borzalmasak ezek a bizonyos bulvármondatok, mert azt érzem, hogy én ezen már túl vagyok, ebből már kinőttem, már nem méltó. Bocsánat, de én már rég nem a Mókus őrs furulyása, szép kislánya vagyok.