Egymásnak feszülő anyák, avagy a homokozóring

Dózsa-Vépy Reni

2016.10.03.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

A játszótéri csatákat ugyan a gyerekek vívják, de a háborúkat az anyák. „Akkor, ott azt éreztem, hogy egy felborzolt szőrű nagymacska vagyok, akinek az izmai megfeszülnek, éles fogai kivillannak, szeme folyamatosan fókuszál... egy apró mozdulat, vagy szó és támad.” Így visszagondolva, kissé túlreagáltam, hogy a lányom homokozós lapátját elvette az a kisfiú, majd egy mosoly kíséretében elhajította. Mikor és meddig érdemes kiengednünk magunkból az anyatigrist?

Még mielőtt ideggyengének tartanál, tovább fűzöm a történetet. Azt éreztem, ki kell állnom az akkor alig kétéves lányomért, ezért elengedtem egy határozott „Légy szíves, most vedd fel, és add vissza neki!” kérést. Itt érkezett el a fordulópont, egy idegesen pattogó anyuka személyében. Egyből nekem támadt, hogy mit képzelek magamról, hogy beszélek az ő édes kicsi fiacskájával, stb. Majd érvek nélküli monológját elhadarva, fiát óvó karjai közzé vette, és haragos mondatok közepette elvonult – kivonva a gyereket és magát is a helyzetből.

A lányom pityergős szemekkel nézett rám, láttam, hogy nem érti ezt a helyzetet. Kudarcot vallottam, nem tudtam megvédeni ettől helyzettől, a keletkező konfliktust pedig lehetőségem sem volt megoldani. Ott ültem a homokozó szélén, tele feszültséggel, folyamatosan pörgettem az agyamban, hogy miként tudtam volna jobban lereagálni a történteket.

Rágtam-rágtam magamban, mígnem összetalálkozott a tekintetünk az ominózus anyával, és ekkor tört fel bennem az anyatigris.

Véres pillantásváltások sora következett, majd megkezdtük a sereggyűjtést – a játszótéri édesanyák két csoportra szakadtak, és persze akadt tartózkodó is.

Több hétig megmaradt az egymás iránti ellenszenv, próbáltuk a kapcsolódási pontok számát minimálisra csökkenteni, de egy-két szemöldökfelhúzás, csípős megjegyzés, a másik háta mögötti összesúgás azért előfordult. Az érdekes az egészben az volt, hogy

a gyerekek már pár nap után kontaktáltak, mindenféle hajcihő nélkül

– ergo, ők igen hamar lerázták magukról az összetűzés porát.

A mérlegnek mindig két oldala van, így el kell ismernem, én is kerültem – már kétgyerekes anyaként – kellemetlen szituációkba, amikor az én gyerkőceim voltak a „támadók”. Ha jól belegondolsz, a játszótéren gyakran előfordul; csattanó műanyag lapát a másik gyerek fején, labda elvétele gáncsolással, látszólag ok nélküli ütések, kiabálások, játékok kézből való kitépése. Nagyon nehéz ilyenkor azt az arany középutat megtalálni, amelyben teljesül a gyermeked melletti kiállás, hibájának elismerése/elismertetése, tettének megértése, majd végül a konfliktus feloldása.

Az én módszerem, ha az én kölköm a vétkes: egyből kiállítom a csatában részt vevő gyerekemet két percre – padra csüccs, és jöhet a megbeszélés; miért csináltad (próbálom megérteni az ő motivációját); ez a másiknak fájt, emiatt most sír, szomorú (próbálom vele megértetni, hogy ez nem volt jó megoldás); adok neki ötleteket a következő hasonló helyzetre (hátha megelőzhető a csata kirobbanása). Letölti a büntetését, majd bocsánatot kell kérnie, és csak ezután mehet vissza játszani.

Egy esetben nem teszek semmit: ha tudom, hogy a másik kezdte a dolgot, és az én gyerkőcöm csak megvédte magát.

Ám nem mindig ilyen egyszerű a dolog – már, ha ez annak hangzott. Sokszor nem partner a másik szülő, és tudod, amikor megpróbálja fegyelmezni, vagy épp minősítgeti az én gyerekemet – gyakran úgy, hogy közben ott állok mellette –, na ilyenkor nehezen vagy egyáltalán nem tudok parancsolni a tigrisösztönömnek.

Időnként magamon is meglepődöm, hogy a gyerekeim konfliktusait mennyire magamra veszem, sőt, gyakran helyettük szállok ringbe.

Kisgyerekes anyaként az élettered beszűkül, a mindennapi emberi kapcsolataid nagy részéről nem te döntesz. A játszótér lesz a második otthonod kora tavasztól késő őszig, ahol hozzávetőleg ugyanazokkal találkozol, és bizony ott konfliktusok tömege vár rád. A kérdés már csak az, hogy ezek megoldásában milyen arányban hívod segítségül az anyatigrist, a megfontolt nevelőt és a mediátort.

Az anyatigris-effektus

A tigris védelmezi a kölykét, egészen addig, míg az rászorul. Megad számára minden tudást, majd magára hagyja, elkergeti, hogy önállóan boldoguljon. Az emberek azonban életük végéig kapcsolatban maradnak a gyermekükkel, így a „tudás átadása” nem korlátozódik egy bizonyos időre, inkább egy csökkenő intenzitású folyamatként lehetne leírni. Természetesen itt is vannak leválási időszakok, de végérvényesen csak a szülők halálával következik be.

Amikor a gyermekünket sérelem éri, veszélybe kerül, problémái merülnek fel, hajlamosak vagyunk ösztönösen a segítségére sietni.

A témával kapcsolatban kérdeztem Vépy Viktória pszichológust, aki elmondta, hogy a szülő egyik fontos feladata, hogy felkészítse a gyermekét az életre: átadja számára a tudását, a tapasztalatait, megmutassa, hogyan vigyázzon magára, hogyan kezelje a konfliktushelyzeteket, hogyan oldjon meg problémákat.

A gyermek utánzás révén tanul, ezért a példamutatásnak kiemelt szerepe van. A gyermek elsődlegesen úgy fogja kezelni a konfliktushelyzeteket, ahogyan tőlünk látja. Fontos továbbá a tapasztalás és a visszajelzés. Időről időre teret kell adni a gyermeknek, hogy maga próbálja megoldani a konfliktushelyzeteket. A szülő feladata ilyenkor a visszajelzés – a pozitív vagy negatív megerősítés révén a viselkedés formálása.

Az érzelmi biztonságban lévő gyermek tudja, hogy bármikor számíthat a szülei támogatására, épp ezért bátran kísérletezik.

Milyen mértékben egészséges a gyermek csatáiban részt vennünk?

Vépy Viktória szerint: „Szülőként nem azzal teszünk tehát jót a gyermeknek, ha megoldjuk helyette a problémákat, ha kész megoldásokat szállítunk a számára, hanem, ha az egyéni sajátosságait figyelembe véve támogatjuk őt, és a fokozatosság elve szerint hagyjuk, hogy tapasztaljon, hogy tanuljon önmagáról, és a világról, amelyben él.”

Az élet tele van kisebb és nagyobb konfliktusokkal, kivéve persze, ha egész nap egy kolostorban meditálunk. Így adja magát, hogy gyermekünket is fel kell készítenünk ezekre: felvértezni a megoldhatatlanok fogadására, feloldani benne a nyomukban keletkező feszültséget, de minden helyzetben ott kell állnunk mellette. Ezek nélkül elvesszük tőle a lehetőséget az önálló és teljes életre.