Nyílt levél az úszógumimhoz

Először is be kell vallanom, hogy nem is vagyok teljesen tisztában azzal, melyik részem is az úszógumim, de azt tudom, hogy nők ezrei töltenek izzasztó órákat a jógamatracon annak érdekében, hogy letornázzák magukról ezt a hájréteget.

De a többségre egyik sem igaz, így rám sem. Amikor New Yorkba költöztem, és éppen a metróhoz igyekeztem lefelé a lépcsőn, egy férfi megszólított, hogy adjak neki egy kis pénzt. Mondtam, hogy nincs nálam apró, erre átölelt, megmarkolta a csípőmet – minden bizonnyal az úszógumimat –, és közölte: akkor viszek ebből, úgy látom, itt van némi felesleged. Örülnék, ha most arról számolhatnék be, hogy erre arcon köptem, gyomron vágtam, miközben velőtrázóan sikítani kezdtem, de sajnos nem ezt tettem, hanem sietve a metróhoz szaladtam, mialatt a férfi gúnyos nevetése kísért.

Ez a kis epizód nagyon jó példa arra, hogy a nőket még mindig az alapján ítélik meg elsősorban, hogy szexuálisan mennyire vonzóak, illetve úgy gondolják, hogy

Persze általában egyáltalán nem érdekel, ki mit gondol rólam, ám mivel egy nagyvárosban élek, naponta szembesülök az utcán azzal, hogy éppen jól vagy rosszul nézek-e ki, a férfiak ugyanis kényszert éreznek arra, hogy közöljék ezt a nőkkel. Mintha azt gondolnák, hogy ez az ő dolguk, mert nekünk magunknak nincs helyes önértékelésünk, sem tükrünk, amibe reggelente belenézünk.

De én akkor sem vagyok hajlandó azért izzasztani magam reggeltől estig, hogy az éppen aktuális szépségtrendnek megfeleljek, amely amúgy évente változik, tehát esélyem sincs nyerni ebben a küzdelemben.

nem hagyom, hogy a méretem vagy a formám miatt elérje bárki is, hogy rosszul érezzem magam. És nem hagyom, hogy az úszógumim miatt kevesebb legyek, mint bárki más.