Jaksity Kata: "Nincs elhallgatás, takargatás"

A két fiú mellett és után - nagyon más most babát várni?

Egészségügyi szempontból is más most, mint huszonévesen kihordani egy babát. Ugyanakkor sokkal érettebbnek, nyugodtabbnak, türelmesebbnek érzem magam. Bár korábban sem aggódtam a karrierem miatt. Ábel előtt épp Bécsben dolgoztam modellként. Mégis, amikor a férjemmel eljutottunk arra a szintre, hogy gyereket szeretnénk, egy percig nem gondolkodtam. Megtaláltam hozzá, akivel szeretném, nosza, rajta! Viszont nagyon jó váltás volt, hogy amíg várandós voltam, elvégeztem egy médiaiskolát. A két diplomám után kitaláltam egy új irányt, mert érdekelt a tévézés. Be is kerültem az MTV híradójához. Fogalmam sem volt, hogy visszavárnak-e, hiszen senki nem tudta, ki az a riporterlány, aki nagy hassal riportokat csinált. De nem foglalkoztam vele. Úgy gondoltam, nem érdemes görcsölni. A kisebbik fiamnál épp a Kékfény műsorvezetői székében ültem, a lehető legkényelmesebb helyen. Heti egyszeri munkával kerestem annyit, mint korábban riporterként. Akkoriban az volt a legnézettebb műsora az MTV-nek, sok kapcsolatra tettem szert, amiket később például a jószolgálati munkámban tudtam használni.

De akkor sem mérlegeltél?

Nem. Pedig éreztem, ha felállok, egyáltalán nem biztos, hogy vissza tudok menni. Így is alakult. De nem érdekelt, mert azt is tudtam, hogy nekem mindig ilyenkor jönnek a váltások. Már három és fél éve csináltam, és éreztem, hogy valami új kellene. Bár nem gondolják rólam, de ha kényelmes helyzetben vagyok, akkor Pató Pál tudok lenni. Így aztán cseppet sem volt baj, hogy az a kapu bezárult. Amikor újra eljött az idő, hogy visszaálljak a munkába, azon járt az agyam, hogy oké, mit is akartam megcsinálni, ami nem valósult meg? Így jöttek a saját dokumentumfilmek.

Minden gyerekvárás új korszakot indított el?

Igen. Most is ebben vagyok. Persze még sok kérdés nyitott. De tény, hogy a munkám egy ideje eltolódott a jószolgálat felé. Tavaly már várandós koromban alapítottam meg az egyesületemet, a Sorslámpást. Eddig is igyekeztem segíteni, de az inkább alkalomszerű volt. Mostantól szeretnék hosszú távon "jót okozni", változást elérni a rászorulók életében.

A szakmai vetületét értem. De Kata, épp akkorák a fiaid, hogy már picit fellélegezhetnél. Ehhez képest te kvázi elölről kezded a babázást.

Nem szeretek belegondolni abba, hogy a nagyobbik fiam egyre inkább a kortársak felé fordul. Hogy egyszer csak hopp, majd azt veszem észre, hogy a cuccait egy másik lakásba pakoljuk. Én az a típusú anya vagyok, aki ezt nagyon rosszul fogja viselni. Tanulnom kell az elengedést, a fokozatosságot.

A pici még sokáig lehetővé teszi, hogy gondoskodó anya maradj.

Legalizálja, így van. Nyilván így sem lesz könnyű az elengedés, de hátha kicsit könnyebben vészeljük át, és nem fogok a nagyfiunk nyakán ülni, mert feladatom lesz még a másik két gyerekkel is.

Mondod kuncogva. Anyatigris vagy?

Én nagyon. Sok mindent nem vállaltam el azért, mert fölmértem, hogy mennyit venne el a gyerekeimtől. De ez nem volt áldozat, félre ne értsd! És most igazol az élet, mert a fiaimmal nagyon jó a kapcsolatom. Ez nekem megfizethetetlen. De mindenki másként él. Nem ítélkezem afölött, aki másképp gondolja. Legyen ez a nő szabadsága.

Épp pár évvel ezelőtt vallottál arról, hogy túl nagy volt a prés. Anyaként, feleségként, televíziósként is megfelelni...

Ez most is így van. Az elején nem tudtam jól az arányokat. Kellett egy csúnya pofon. Amikor bekerültem a TV2-höz annyit dolgoztam, hogy egyszer csak azt vettem észre, teljesen bedarált. Akkor volt Ábel 3 éves. Volt, hogy csak az esti altatáskor és reggel látott. Egyszer, amikor hazaértem, meglátott és azt mondta: "Miért vagy itt, menj el!" És lökött rajtam egyet. Másnap fölmondtam. Az ember a karrierje elején nyilván nem is mer annyira nemet mondani. Na, ezt tanultam meg. És ezt a gyerekeim tanították meg nekem. Az öröm, amit velük élek meg, nem hasonlítható ahhoz, amit egy munkasiker adhat. Ma már sokkal jobban tudok nemet mondani, akkor is, ha tudom, hogy oda soha többé nem fognak hívni. Egy munkahelyen mindig jöhet valaki, aki kirúghat. De a gyerekeim egész életükben itt vannak nekem.

2013-ra mondtad, hogy az életed egyik legboldogabb éve volt. Kiderült, hogy babát vársz. Előtte azzal volt tele a sajtó, hogy szétmentetek a férjeddel - másfél évig voltatok külön, és már nem először. Hogy tudtátok mégis megmenteni a 20 együtt töltött évet? Oly sokaknak nem sikerül...

Biztos számít a családi minta, és mentalitás kérdése is. Sosem voltam pasizó típus, szemben azzal, amit esetleg gondolhatnak rólam. Szinte csak hosszú kapcsolataim voltak. Nem vagyok kalandozós, ahogy anyukám sem volt az. Valamiért nagyon kötődünk egymáshoz a férjemmel. Szerintem nem vagyunk különlegesebbek másoknál. Mindenhol megvannak ezek a hullámvölgyek és eljön a pont, amikor egyszerűen nem tudják kezelni azt az unalmat, vagy az egymástól elfordulást, ami természetesen bekövetkezik. Mindig azt szoktam mondani, hogyha engem a legjobb barátnőimmel zárnának össze 20 évre, lehet, hogy 5 év után már hallani sem akarnánk egymásról. Bárkivel él együtt az ember, sok mindent föl kell adnia magából, hogy viszonylag nyugisan, konfliktusmentesen tudjon a másikkal lenni. Ez egy idő után komoly feszültséget hozhat. És jönnek a harcok, hogy na, én ennél többet akarok önmagamból kapni! Valószínűleg érettség kell ahhoz, hogy megértsük, mi, miért történik. Sokáig nekünk sem ment. Újra és újra elkövettük ugyanazokat a hibákat.

Hiszed, hogy már nem fogjátok?

Nagyon nehéz ma ilyen hosszan egy csónakban lavírozni, de abban azért hiszek, hogy sokat tanultunk belőle. Jobban el tudtuk mondani, hogy kinek mi volt a gondja. Másrészt most jóval hosszabban voltunk távol. Ebbe már belefért az is, hogy másokkal ismerkedjünk, mégis onnan is vissza tudtunk találni egymáshoz. Sokan nem értik ezt. Pedig épp ez tudja számomra hitelesebbé és erősebbé tenni a kapcsolatunkat. A felismerés, hogy az igazi értékek itt vannak és nem máshol. Szerintem akkor tud a helyére kerülni a sérelem, ha megértem azt, hogy ami fájt, miért történt. Mondok egy példát. A férjemnek mindig nehéz volt az én látványos szakmámat elviselnie. Bár ő alapvetően az egyenjogúságban hisz, mégis valahol frusztráló volt számára, hogy a felesége ennyire középpontban van. Nekem ezt kellett megértenem: hol kell a dominanciámból úgy elvennem, hogy én ne sérüljek, de őt se sértsem.

Közben te ma is a Jaksity Kata vagy!

És pont vele tudom ezt jól megélni, mert ő azzal a Jaksity Katával kezdett, aki bár már modellként dolgozott, de a kutya sem tudta a nevét. Ő csinált velem végig mindent. A sikert is, és azt is, amikor a porba döngöltek egy-egy kirúgással és még meg is tapostak kicsit. Másrészről ne felejtsük el, hogy ő a gyerekeim apja. És nagyon jó apa. Ez is komoly felelősséget tett a nyakamba, hogy ezt a kapcsolatot vajon megszakíthatom-e, elszakíthatom-e? A különélésünk alatt is szinte minden nap jött, és ugyanúgy csináltunk családi programokat. Ami azért is jó volt, mert megmutatta, hogy nincs itt akkora gond! Ha bármelyikünkkel történt valami - egymást hívtuk fel. Akkor miért is mentünk szét? Meguntuk egymást? Megint hagytuk kiveszni az intimitást? Le kellett ülnünk…

"Egy kapcsolaton dolgozni kell" - szól a közhely.

Ezt mondani is szoktam neki, amikor épp nincs kedve kimozdulni. Tudod, mit beszéltünk meg? Kettesben is el kell mennünk! Persze nehéz, mert alapvetően a gyerekeinkkel szeretünk együtt lenni, menni, de most nagyon igyekszünk erre figyelni. Látok olyanokat, akiknek ugyanezek a problémái. Azért mondom, nem vagyunk mi mások. Csak sokan játsszák a színjátékot. Pedig a gyerekek sem ostobák, érzékelnek mindent. Mi kiraktuk a kártyákat az asztalra. Nincs elhallgatás, nincs takargatás.

Miközben minden szépen alakult, a várandósságod örömhírének hallatán durva hozzászólások is érkeztek. "Minek szül ilyen öregen…" Arcpirító volt.

Ha őszinte akarok lenni, akkor a kommentek után azt gondoltam, hogy tényleg, végül is én már öreg vagyok - 40 elmúltam... Nem érzem magam annyinak, és nem is foglalkozom a korommal. Csak akkor szembesülök a számmal, ha valahova be kell írnom. Nyilván először bántó volt olvasni, hisz az ember még érzékenyebb várandósan. Akkor nem is volt kedvem nyilatkozni. Tudod - hisz beszéltünk. Én nyugalomban szeretném ezt a babát, és nem akarom, hogy korlátolt gondolkodású emberek megmérgezzenek akár csak a hozzászólásukkal. De aztán rájöttem, hogy nem szabad ezekre adni. Akinek egy ilyen dologhoz ez a megjegyzése, milyen lehet az élete, őszintén? Milyen lehet a lelkivilága? Lehet, hogy egyszer a jószolgálatomban épp neki fogok segíteni, mert nem lesz hova fordulnia. Közben felismertem, hogy nincs min csodálkozni. Ez is csak olyan, mint ahogy a társadalom működik. Agresszíven reagálunk a dolgokra. A politikusainktól csak ezt látjuk, és ne feledjük, ez a minta nagyon átivódik a társadalomra. Mindenben a negatívumot keresni - ez megy ma. Könnyedén ítélkezni. Senki nem akar mögé látni, hogy egy negyvenes nőnek vajon miért nincs még gyereke. Vagy miért épp akkor akar... Tényleg meg akarunk bántani mindenkit? Ez itt a nagy kérdés.

Leegyszerűsítés és ítélkezés. Na igen. Az is egy sztereotípia lehet, hogy egy modell mit foglalkozik a médiában komoly témákkal.

Tudod, hány divat- és szépséggel foglalkozó műsort utasítottam vissza? Pont azért, hogy soha ne mondhassák, egy modell nem is képes többre. Én két diplomát szereztem és úgy modellkedtem. Jó buli volt, komoly tapasztalás, nagyon jó társaság...

Mit tanultál a modell-létből?

Szinte mindent. A kiállást, a viselkedést, nőnek lenni. Hogyan mutathatod magabiztosnak magad, miközben belül össze vagy törve, vagy épp tohonyának érzed magad. Náray Tamás nagyon meg tudta nekünk ezt tanítani, és én ezt vittem tovább. Például az Anyaotthon programomba, ahol művészetterápiás foglalkozásokat vezettünk bántalmazott nőknek.

Az elején mondtad már, hogy a szakmai életed a jószolgálat felé tolódott, és arra mész a babázás mellett és után is...

Amikor riporterként rábukkantam bizonyos témákra, kiderült, hogy erősebben vagyok ember, mint kérdező. Azt vettem észre, hogy nem tudok túllépni és nem is akarok. Tenni akartam. Tudatosan használom a médiát, hogy olyan ügyeket, amiket megpróbálnak szőnyeg alatt tartani, amik sokakat érintenek - felkaroljam és kivigyem. Nekem ez szívügyem. Nem kötelességből csinálom. Boldoggá tesz, és azt hiszem, nem is lehet másként.

Hogy alakulnak a tervek? Júliusban megszületik a lányod...

Én ez alatt a babavárás alatt tevékenykedem a legtöbbet. Már kimondottan vágyom arra, hogy nagyobb csend legyen, és a gyerekeimre koncentráljak. Közben pedig nyugalmat érzek, mert olyan terveim vannak, amelyekről tudom, hogy majd a továbblépést jelentik. Nem fogom átélni azt, ami egyébként egy negyvenes nőt jogosan frusztrálhat, hogy nekünk lassan már reklámfilmet sem csinálnak. Már nem számítunk. Bennem nem ez munkál. Most nyugodtan babázhatok, hiszen a saját dolgommal fogok visszatérni. Tőlem függ, hogy mi lesz az, és tudom, hogy rajtam nem fog múlni!