Élet a kerekesszékben: „A bakancslistámon szerepel egy paralimpia teljesítése”

2015.09.08. 07:02

Schober László számításait egy egészségi probléma húzta keresztbe, azóta kerekesszékben éli mindennapjait. Lacit nemhogy megtörte, sokkal inkább ösztönözte és a mai napig motiválja a kialakult helyzet. A mosolygós férfi nem zárkózik el az élet örömeitől, másokhoz hasonlóan ugyanúgy igénybe veszi a tömegközlekedést, dolgozik és sportol. Interjú. 

Schober LászlóFotó: Marton Szilvia - Origo

Mi az oka annak, hogy már tíz éve kerekesszékben töltöd a napjaidat?

2005. augusztus 30-án volt egy műtétem. A gerincvelőm mellől kiműtöttek egy zsírcsomót, és mivel az egészet nem sikerült eltávolítaniuk az orvosoknak, részlegesen lebénultam.

A műtét előtt tisztában voltál a vele járó kockázatokkal?

Abszolút. Két lehetőség volt: kivesznek a zsírcsomóból annyit, amennyit tudnak, vagy meghagyják, és másfél-két év múlva menthetetlenül ugyanúgy lekerültem volna a lábamról. A nyolc és fél órás műtét során az asztalon derült ki, hogy mit lehet belőlem megmenteni. Majd napról napra jobban lettem, voltam rehabilitációkon, ahol megtanítottak a hétköznapi dolgokra, tornáztattak, és újra megtanultam járni.

Lelkileg hogy éli meg valaki, ha egyik napról a másikra egyszer csak újra meg kell tanulnia járni? 

Igazából nem volt annyira nehéz visszarázódni. Az első időszakban nehéz volt megszoknom, hogy nem a lábamon megyek, hanem gurulok. Valahol megmaradt az önállóságom, ugyanúgy felszállok egy buszra is, csak át kellett értékelnem az életemet. Hozzáteszem, másfél évre volt szükségem ahhoz, hogy felszálljak egy buszra, féltem, miként tudom megoldani, hiszen addig a barátnőm és anyukám kiszolgáltak, hoztak-vittek. De nem volt mese, meg kellett tanulnom, miként tudok ilyen módon bizonyos helyekre eljutni.

A barátaid, ismerőseid melletted álltak a történtek során?

Igen! Voltak olyan emberek, akik később eltűntek, de nem azért, mert kerekesszékbe kerültem, hanem mert az élet úgy hozta, hogy eltávolodtunk egymástól. Mindig jöttek és jönnek új emberek, akik meg akarnak engem és az életvitelemet ismerni, olykor talán még egy kis inspirációt is tudok nekik adni, hiszen most is ugyanolyan ember vagyok, mint a műtét előtt. A tömegközlekedésen utazók általában nem értik az összefüggést: egy kerekesszékes, aki ráadásul mosolyog. 

Fotó: Marton Szilvia - Origo


A mozgássérült parkolók a szívügyeid, hiszen sokszor szóvá teszed, ha valaki egy ilyen helyre áll be autóval – kártya nélkül. 

Ha valaki egy mozgássérült helyen parkol az autójával, miközben nincs kártyája, vagy van, de gyanúsan jól tud közlekedni, olyankor oda szoktam menni, hogy megkérdezzem, mégis mi a problémája? Ilyenkor rendszerint azt a választ kapom, hogy néha nem stimmel valami a lábával, és járásképtelen (ahhoz képest elég jól szalad). A másik opció, amikor nincs kártyája, és csak egy pillanatra állt meg, akkor megkérem, hogy álljon odébb, hiszen bármikor jöhet egy rászoruló, akinek éppen elfoglalta a helyét.

Ha épp nem szabálytalanul parkolókat szólítasz le, hogyan töltődsz fel, mitől tudsz ilyen mosolygós lenni? 

Mindennap fájdalmaim vannak, ami alapvetően megnehezítené az életemet. Ezért inkább a pozitív dolgokat akarom megfogni, mint például a sport, amely egyszerre motivál, mosolyra derít, és célokat ad számomra. 

Elég komoly célokat is tűztél ki magad elé… 

2008-ban csatlakoztam a magyar kerekesszékes kosárlabda-válogatotthoz. 2011-ben a Suhanj! Alapítvány önkéntes futója és segítője lettem, több félmaratonit és maratonit is teljesítettem a színeikben, 2013-ban és 2014-ben a saját kategóriámban, futószékesként (handbike) pedig megnyertem egy maratonit. Ezt a vonalat folyamatosan erősítem, hiszen most szombaton is indulok egy félmaratonin, valamint szeptember 27-én a berlini maratonit fogom teljesíteni – ez utóbbit az alapítvány segítségének köszönhetően. A másik szívügyem a kranking nevű sport, amelyből sportoktatói végzettséget szereztem 2012-ben, és 2013 óta már nagyobb fitneszrendezvényeken is rendszeresen tartok órákat. 

Fotó: Marton Szilvia - Origo

A korábbi terveid között szerepelt, hogy képviseld Magyarországot a 2016-os riói paralimpián. Megvalósulni látszik ez a vágyad? 

Sajnos Rió nem fog összejönni az eszköz és a kvalifikáció hiánya miatt, de nem adtam fel. A bakancslistámon szerepel egy paralimpia teljesítése,  remélem, hogy a következő már összejön, hiszen akkor leszek 48 éves. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a kemény edzések mellett szponzorokra és egy profi versenygépre is szükségem lesz. 

Amikor a műtét és a rehabilitáció után visszacsöppentél a valóságba, kerestél állást, el akartál valahol helyezkedni? 

A műtétem előtt nehéz fizikai munkát végeztem, 16 éven keresztül hentes és mészáros voltam, de közben már elkezdtem tovább képezni magam. Megtanultam a svédmasszázst és a talpreflexológiát, így a mai napig masszírozok embereket. Olyan nem történt, hogy munkaközvetítőn keresztül jelentkeztem volna munkára, hiszen a közlekedés és a munkahelyek még nem mindenhol akadálymentesítettek a fővárosban egy kerekesszékes számára.

A bakancslistádon a paralimpia mellett milyen tervek szerepelnek? 

Például a siklóernyőzés kipróbálása – van rá esély. Tengerparttal rendelkező helyekre is szívesen eljutnék. Nincsenek hatalmas terveim, de a handbike-versenyeken a rangos helyeken való végzés nagy cél. Ha nem kerülök székbe, nemcsak kevésbé lennék ennyire sportos, de nem végeznék karitatív munkát, és eszembe sem jutottak volna ilyen tervek. 

Fotó: Marton Szilvia - Origo
kerekesszékinterjúműtétbakancslistaparalimpia