"Anyának készültem" - írja a Bezzeganya blog írója, Gabi, aki arról mesél, hogyan élte meg magzatának elvesztését. 

Az elmúlt heteim érzelmi megpróbáltatásait (düh, önvád, sajnálat, hiány, teljes értetlenség, és még sorolhatnám) próbáltam megfogalmazni azután, hogy közölték a hírt: a terhesség elhalt. Tudom, hogy sajnos sok a sorstárs, akinek meg kell élnie álmai széthullását, bízom benne, hogy talán segítség ez nekik, hogy lássák, nincsenek egyedül a fájdalmukkal.

Forrás: Thinkstock

Elment. Már leírni is nehéz. Én meg belebolondulok. Fáj mindenem. Testem, lelkem romokban. Kínlódom. Nő a feszültség. Dühös vagyok. Mérhetetlenül dühös, és fáj. Úgy érzem, tehettem volna ellene, ha odafigyelek arra, hogy elmúlt a hányinger. Hiszen az arra utalt, hogy baj van (mint utólag olvastam). És én még örültem is neki. Milyen anya az ilyen, aki nem veszi komolyan a jeleket? Hát én semmilyen nem vagyok. Hiszen elment. És én egy hónapig dédelgettem holtan a testemben. Észre se vettem, hogy a kicsi szíve nem zakatol. Teljes nyugalommal vártam a 8 hetes ultrahang után a 12. hetit. Semmi számomra gyanús jel nem volt. Nem fájt, nem szúrt, nem görcsölt, a mellem feszült, időnként szédelegtem, fáradt voltam. Csak a hányinger múlt el. Nem sokkal a 8 hetes ultrahang után. Akkor halt meg. És én erre nem figyeltem oda, pedig lehet, hogy megelőzhettem volna. Lehet, hogy ha akkor komolyan veszem a jeleket és felkeresem az orvost, talán még mindig itt lenne. De nem tettem. Legyintettem, hogy „mit görcsöljek mindenen, a szervezetem úgyis jelez, ha baj van”. A kis naiv. Direkt nem olvasgattam rémtörténeteket, a „vészjeleket” nem tanulmányoztam, hogy ne hozzam magamra mindentől a frászt. Erre most azzal kell szembesülnöm, hogyha többet tudtam volna a baljós jelekről, akkor időben reagálhattam volna és megmenthettem volna. Iszonyat ezzel a tudattal létezni. Dühös vagyok magamra. Felelőtlennek érzem magam.

A cikk folytatását a Bezzeganya blog oldalon olvashatod