A The New York Timesban jelent meg az alábbi levél, amelyben egy édesanya arról vall, miként volt képes tovább élni azok után, hogy elveszítette a fiát. Szívszorító sorok következnek. 

„Érzem a kimondatlan kérdéseket, érzem, ahogy mindenki azon csodálkozik, hogyan vagyok képes élni, járni, nevetni, azok után, hogy a fiam, Daniel 22 évesen meghalt. Ilyenkor legszívesebben azt felelném, hogy 

nem is őt veszítettem el igazán, hanem magamat, hogy miközben mindenhol őt keresem, magamat nem találom. 

„Nem is őt veszítettem el igazán, hanem magamat, hogy miközben mindenhol őt keresem, magamat nem találom”Forrás: Thinkstock

Néha azt érzem, hogy mindjárt megjelenik a bokszeralsójában, valami nassolnivalóval a kezében, néha szinte érzem a közelemben a leheletét, de ha odapillantok, nincs sehol.

Néha azt képzelem, hogy nem is halt meg, hogy éppen a kedvenc focicsapata eredményeit latolgatja, vagy nekiindul az éjszakának a barátaival. Ilyenkor felkiáltok: „Hol vagy Daniel? Miért haltál meg?” De nem kapok választ. Az orvosai szerint egy nagyon ritka betegségben veszítette életét, aminek a lényege, hogy valaki, akinél korábban nem fordult elő epilepszia, váratlanul mégis rohamot kap. A legtöbben belehalnak, vagy ha túlélik, súlyos agykárosodásuk lesz, és senki nem tudja, pontosan kinél és miért fordul elő ez a betegség. 

De nem is lényeges, a lényeg annyi, hogy a fiam halott, és én nem tudtam megvédeni őt. A fiam halott, én pedig élek, ami ellentmond a természet rendjének. 

Szeretem a férjemet, és a két másik gyermekemet is, de a Daniel iránti szeretetemet nem tudom egyszerűen átirányítani rájuk. 

Szeretem a férjemet, és a két másik gyermekemet is, de a Daniel iránti szeretetemet nem tudom egyszerűen átirányítani rájukForrás: Thinkstock

Azóta nem hallottam a hangját, hogy egy nap hirtelen megbetegedett. Amint a kórházi ágyában feküdt, mellé ültem, és elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Könyörögtem, hogy szólaljon meg, hogy jöjjön vissza hozzám, de nem felelt. A 79 nap alatt, amit a kórházban töltött, mindössze egyetlen könnycseppet láttam legördülni az arcán. 

Most pedig, hónapokkal az után, hogy elment, úgy érzem, mintha itt lenne velem, és azt mondaná: „Szeress, anya, itt vagyok!” És a könnyeim hullanak, és nem jutok szóhoz, mert annyira tudnám még szeretni, ha itt lenne. A legrosszabb napokon leülök a laptopom elé, és megírom neki, hogy mennyire hiányzik, és elküldöm az üzenetet neki, az egyetlennek, aki értheti a fájdalmamat. 

Most pedig, hónapokkal az után, hogy elment, úgy érzem, mintha itt lenne velem, és azt mondaná: „Szeress, anya, itt vagyok!”Forrás: AFP

A barátai még át szoktak jönni hozzám, és elmesélik, mennyit jelentett nekik Daniel, és mennyire hiányzik nekik. És én biztatom őket, hogy meséljenek a munkájukról, a terveikről. A legtöbben először még nagyon félve mesélnek, mert azon aggódnak, nem okoznak-e nekem fájdalmat azzal, hogy nekik még vannak terveik, míg Danielnek már nem lehetnek. De aztán egyre lelkesebben kezdenek mesélni, és én a szavaik mögött Danielt hallom, és tudom, hogy ők is így vannak ezzel. 

Az ő életük továbbviszi a fiam életét is. 

Én továbbra is keresni fogom Danielt, de már nem olyan kétségbeesve, mint eddig. Másokban fogom keresni, a barátaiban, az ismerőseiben, a kortársaiban. És közben a szavaira fogok gondolni, amiket nekem mondott: „Csak szeress. Itt vagyok.”