Abortusz után: "Tajtékozva támadt rám, hogyan lehetek ekkora balek" - Laura nős férfiba szeretett be

Az abortuszt választó nők jelentős része kelepcében érzi magát, úgy véli, nincs segítség, néha a meg sem született gyerek "érdekeire" hivatkozva. "Jobb lesz neki így, úgysem tudom megadni, amire szükség lenne", máskor a már életben lévő gyerekek vélt érdekeit szem előtt tartva, sokszor pedig az anya életminőségére fókuszálva születik meg a döntés.

Bármi álljon is a háttérben, utólag minden abortuszon átesett nő traumaként raktározza el lelke legmélyére a magzat életének kioltását, még akkor is, ha látszólag könnyedén dolgozza fel a történteket.

Laura két éve, 18 évesen került műtőasztalra, szinte az utolsó pillanatig csodára várt. Azt remélte, a kicsi édesapja megkönyörül rajtuk. Nem így történt. A fiatal lány ma sem tud könnyek nélkül mesélni a történtekről:

"Teljesen tipikus a történetem, ostoba, naiv kis liba voltam, aki beleszeretett egy nős férfiba. Meglehetősen szegény a családom, sokan vagyunk testvérek, így ha csak tehettem, segítettem a szüleimnek. Dolgoztam, hogy ne legyen nekik teher, ha ruhára, zsebpénzre volt szükségem. Néha szórólapoztam, hetente néhány órát dolgoztam egy gyorsétteremben és három családnál is vállaltam gyerekfelvigyázást. Az egyik apukába zúgtam bele.

Azt hittem, ilyen hatalmas szerelmet nem is látott még a világ, imádtam a hangját, a széles vállait, azt, ahogy hozzám ért. A felesége kemény nő, jogászként dolgozik egy nagy vállalatnál, hamar visszament dolgozni, kellett a segítségem a kétéves Benedek miatt. Az apuka viszont sokat volt otthon, először csak véletlenül futottunk össze a lakás közös helyiségeiben, később észrevettem, hogy keresi a társaságom. Néha azon kaptuk magunkat, hogy úgy telnek az estéink, mintha mi lennénk egy család. Együtt játszottunk a babával, közösen etettük, fürdettük meg, és sokszor tényleg alig akaródzott hazamenni, annyira meghitt volt csendesen üldögélni a nappaliban, míg a kicsi békésen aludt.

Egy ilyen csendes, édes este, amikor tudtuk, hogy Iván felesége reggelig nem jön haza, szerelmeskedtünk először. Olyan végtelenül természetes volt az ölelése, mintha mindig is összetartoztunk volna. Attól kezdve, ha alkalom adódott rá, összeborultunk. Én tényleg azt hittem, ugyanannyira szeret engem, ahogy én őt.

Azután körülbelül fél évvel az első szex után kimaradt a vérzésem, a teszt terhességet jelzett, és én pánik helyett örömet éreztem, hiszen Iván gyerekét hordtam. Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert ő tajtékozva nekem esett, hogy hogyan lehetek ekkora balek, meg csak nem gondolom, hogy megtartom? Mi lesz az életével? Az ő életével? Hogy adja ezt be a feleségének? Mi lesz Benedekkel? Ezernyi kérdést zúdított rám, de az nem érdekelte, mi lesz az én kicsimmel, és mi lesz velem.

Könyörögtem, sírtam, fenyegettem, semmi nem hatott rá, szinte azonnal kirúgatott a feleségével, hogy ne tudjak még csak a közelébe se menni, megváltoztatta a telefonszámát, az e-mailjeimre pedig nem válaszolt.

Egy kétségbeesett este, amikor már szétbőgtem a fejem, akkor mondtam el az anyukámnak, hogy mi történt. Édesanyám mondta ki helyettem a döntést: 'Kislányom, én már nem tudok, nem is akarok több gyereket vállalni. Te még fiatal vagy, lesz másik gyereked.' Amikor zokogva tiltakoztam, akkor elmondta, hogy neki is volt már abortusza - akkor tudtam meg, hogy lett volna még testvérem, de nem vállalta.

Teljesen összetörtem, és ha nem áll mellettem az édesanyám, talán a vonat alá vetem magam. Így is beégett a lelkembe minden mozzanat, minden véres, fájdalmas pillanata az abortusznak. Az orvosi vizsgálatok sora, a nővérkék közönye, a szagok, az éles, szaggató fájdalom, amikor kitágították a méhnyakat.

Mindez érettségi előtt történt, amire alig tudtam felkészülni, és pocsék lett a felvételim is. Két éve csak tengek-lengek. Képtelen vagyok bébiszitterként munkát vállalni, mert ha meglátok egy kisbabát, pánikolni kezdek: nem kapok levegőt, ájulás kerülget.

Ivánt néhány hónapja láttam a bevásárlóközpontban. A kisfia kezét fogta, mellette pedig ott sétált a felesége, szemmel láthatóan várandósan. Nem mertem a közelükbe menni, mert féltem, hogy mindent kitálalok, féltem, hogy zokogva és ordítva nekitámadok, hogy sikoltozva elmondom a feleségének, hogy az én kikapart gyerekem testvérével várandós... De nem tettem semmit. Elmenekültem."