"Terhes lettem a legjobb barátnőm férjétől" - Amikor az abortusz az egyetlen megoldás

"Valójában az első pillanattól tetszett Erika férje, de persze ezt nem hoztam senki tudomására, se a férjem, se a barátnőm, de még Péter sem tudott 'hivatalosan' erről a vonzalomról, vagy ha igen, akkor mindenki úgy gondolta, a helyén tudjuk ezt kezelni. Egy kicsivel több, mint szimpátia, de nem veszélyes a dolog. Én magam is ezt hittem. Nekünk kicsit döcögött a kapcsolatunk a férjemmel, és ennek egyik, de nem a legfontosabb oka az volt, hogy nem akart összejönni a baba. Én néhány kivizsgáláson átestem, de még nem akartam külső beavatkozást, vártam, hátha egyszer csak megtörténik a csoda.

Közben a barátnőm már a második babáját várta, és ha nem is nagyon akartam bevallani, azért irigykedtem rá. A kényelmes életére, a szexi férjére, az egészséges kislányára és arra, hogy olyan eszeveszettül könnyen fogan. Eri az utolsó harmadban járt már a babával, amikor be kellett feküdnie a kórházba, a kislánya a nagymamához költözött, amíg távol volt az anyukája, Péter pedig a munka meg a kórházi látogatás után gyakran vendégeskedett nálunk. Hozta a híreket, én meg gyümölcsöt, apróságokat küldtem a kórházba a legjobb barátnőmnek. Minden olyan természetesnek tűnt, hiszen miért ne vacsorázhatott volna nálunk Péter? Miért ne dumáltunk volna?

Egy este azonban a férjem nem volt otthon, vidékre kellett utaznia, és, szóval most próbálok őszinte lenni, azt hiszem, nem terveztem igazából, hogy lefekszem vele, de azért a gondolat megfordult a fejemben, amikor becsengetett. Egy pillanat alatt végigfutott rajtam a gondolat, hogy ez így azért jó lehet: csak mi ketten. Miért ne? Ám nem kezdeményeztem, gondoltam, ha Péter hasonló vágyakkal érkezett, akkor majd lépni fog. Lépett, és vad, tényleg nagyon szép éjjelünk volt.

Küzdöttem-e bűntudattal? Igen, egy kicsit, de inkább ajándéknak tekintettem a helyzetet. Ajándéknak, egészen addig a pillanatig, amíg nem szembesültem a ténnyel: gyereket várok. Annál borzasztóbb érzést nem kívánok senkinek. Hiszen évek óta gyereket szerettem volna, de ezt a gyereket egyszerűen nem tarthattam meg! Tudtam, hogy nem a férjem az apja, és így hogyan nézek a férjem, a barátnőm szemébe? A gyerek szemébe? Titkoljam el, ki a valódi apa? Hiszen a valódi apa kiléte pillanatok alatt kiderülhet.

Nem tarthattam meg. Péternek azért elmondtam, mi az igazság. Máig nem fejtettem meg az akkori arckifejezését: bűntudat, szégyen, egyetlen pillanatnyi öröme a lehetséges apaságnak, aztán a lemondás, a hárítás, a csak neki ne legyen köze a dologhoz... ilyenek. Kérdezte, mit akarok csinálni, aztán, hogy adjon-e pénzt. Azt nem mondta, ő mit szeretne, én meg láttam, menekül a helyzetből, a beszélgetésből is. Elengedtem. Soha nem beszéltünk többé erről vele.

A férjemnek azt hazudtam, kisebb nőgyógyászati műtétre megyek. Ne aggódjon, ambulánsan megoldják. Nem, ne kísérjen el, ne jöjjön elém. Majd én hazamegyek. Mit éreztem a műtét alatt? Fizikailag semmit, a lelkem azonban sikoltozott.

A lelkem, azt hiszem, azóta is sikoltozik, pedig két gyönyörű gyereket szültem azóta a férjemnek. Néha azt képzelem, az a baba, az a várandósság tört utat a testvéreinek. Néha azt remélem, valahogy, valamilyen csodaként, valójában az a pici lélek jött vissza hozzám, hiszen az abortusz után három hónappal már terhes voltam a lányommal, aki a világ legszelídebb, legodaadóbb teremtménye. Sokszor figyelem a magatartását, ahogy viszonyul másokhoz, és nem találtam olyan mozzanatot, amikor konfliktust keresne, vagy élből szólna vissza nekem vagy bárki másnak. Ez a kislány mindent elfogad, mindent és mindenkinek megbocsát, mint aki sokkal többet tud, amennyit életkora, tapasztalatai megengednének. Én meg szégyellem magam a boldogságért, amit ő és a kisöccse hoztak el az életembe.

Másként döntenék-e ma az abortuszt illetően? Igen! Ezerszer is igen, és nem érdekelne senki ítélete, se a felém irányuló düh, se a környezet megvetése. Ma már vállalnám azt a babát, bármekkora is lenne az ára az árulásomnak."