Anna nyolcszor próbálta megölni magát

Anna 40 éves, három gyönyörű gyermek édesanyja és diagnosztizáltan borderline személyiségzavarral küzd. Pedagógus, de a szakmáját évek óta nem gyakorolta, mert férjével - ahogy ő fogalmazott - a világ végére költözött, és csapdába esett. Talán ha nem tűnik el ismerősei vagy saját családja szeme elől, ha nemcsak a férj, de kívülálló, Annától független személyek is látták volna a folyamatot, talán meg lehetett volna előzni a bajt. Anna ugyanis az elmúlt fél évben nyolcszor próbálta meg kioltani a saját életét.

Most éppen stabil, a pszichiátriáról is kiengedték, de annyira még nincs jól, hogy a gyerekek körüli feladatokat és stresszt bevállalhatná. Gyógyulásának ára egy új élet: munka és önálló lakás, egyelőre a gyerekei nélkül. Családját szétzúzta, házasságát felőrölte a zavar.

Anna mesélte el a Life.hu-nak a történetét:

"Azt hiszem, már régóta tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben velem. De arra fogtam a dolgot, hogy túl szűk a közeg, amiben mozoghatok. Az első gyerek születése után a párom hivatása miatt egy kis faluba költöztünk, ahol én nem találtam a helyem. Az esküvő, a gyerekszülés előtt, ha nem is éltem nagyvilági életet, de benn voltam a vérkeringésben. Egy nagyszerű alapítvány munkatársaként azt éreztem, hogy élek, teszek másokért. Az esküvő után csak feleség, csak anya lettem és olyan tradicionális elvárásokkal szembesültem, amire én, a nagyvárosi lány nem voltam felkészülve. Lehet, más romantikus kihívásnak értékelte volna a falusi feladatokat, engem földbedöngölt. Sokáig nem találtam magamnak megfelelő társaságot, bezárkóztam, és közben szültem még két gyereket. Azt hittem, egy nagycsaládban élve nem leszek majd olyan kétségbeejtően magányos. Hogy nem látom majd sivárnak és kilátástalannak az életem. Nem figyeltem fel arra sem, hogy a kilátástalan magány érzése már nem puszta hiány volt, hanem valami sokkal ijesztőbb dolognak az üzenete.

Milyen jelei voltak a betegségnek?

Olyan nehéz mindent összeszedni! Mert most már látom, a depressziós tünetek, az életöröm teljes hiánya, a tompultság és a párom által annyira sérelmezett indulatkitörések mind a borderline-ra utaltak. De honnan tudhattam volna? Szenvedtem, és velem együtt kínlódott a párom, a gyerekek is.

A férjemmel egyetlen, megállás nélküli konfliktussá vált az életünk, hiszen ahogy én sem, ő se gondolt betegségre. Kitöréseimet hisztinek könyvelte el, és úgy is reagált ezekre. És zsigerből üvöltött velem, ha én éppen "hülye" voltam.

A szorongás is állandósult bennem. Szorongtam én mindentől: a jövőtől, a megélhetéstől, vagy attól, hogy megbetegszenek a gyerekek. Megszámolni sem tudom, hányféle vizsgálatra vittem őket. Szemészet, laborvizsgálatok, gerincferdülés. Mindig mindent meg akartam előzni. Gyógytorna, gyógyúszás, természetgyógyászati praktikák. Imádtam, betegesen féltettem és közben gyötörtem is őket. Toporzékoltam, ha valami nem úgy történt, vagy nem olyan gyorsan, ahogy azt én akartam. Vagy ha átlépték az általam kijelölt határokat.

Egy éjjel aztán elpattant valami, és teletömtem magam nyugtatóval. Pedig nem történt súlyosabb esemény, mint máskor. Talán annyi, hogy a párom nem adott pénzt a nagylányom tízóraijára. Azt mondta, készítsek neki szendvicset. Ezen morogtam egész nap, mert persze a helyzethez hozzátartozik, hogy anyagilag - éppen a gyerekek kora miatt - elképesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam. Szóval akkor este talán az fogalmazódott meg bennem, hogy nem vagyok én jó semmire. Nem vagyok jó ember, nem vagyok jó feleség, de leginkább nem vagyok jó anya, hiszen még arra is utasítani kell, hogy uzsonnát készítsek. És akkor beszedtem a gyógyszereket. Ja, nem mondtam még? Egy éve már pszichológushoz jártam. Szerinte pánikbeteg voltam, nyugtatókat írt fel. Be is szedtem az összeset.

A párom talált rám, mentők, rendőrök, gyomormosás. A zajra felébredt a 11 éves nagylányom is. Végignézett mindent. Máig nem beszéltünk erről. Csalódást éreztem, amiért életben maradtam.

Én tényleg meg akartam halni! Később újra megpróbáltam, aztán megint, de akkor már az ereimet is felvágtam. Egyszer meg felgyújtottam a ruhámat. Nyolcszor próbálkoztam öngyilkossággal, ezek egy része az orvosom szerint figyelemfelhívás volt. Én viszont tudom, hogy egyiknél sem játszmáztam. Legfeljebb a körülmények, az időzítés nem volt tökéletes.

Közben meg ment a gyógykezelés. Mint kiderült, az első egy hónapban olyan gyógyszert kaptam, ami nem javította a helyzetet. Miután gyógyszert, terápiát, és később orvost váltottak nálam, akkor kezdett csak kicsit rendeződni a helyzet. Azt hiszem, a pszichiátrián töltött 5. hónap végén gondoltam először azt, hogy talán van remény. Talán van más megoldás is, mint a halál.

Mert azért a bűntudat is bennem motoszkált, a millió kérdés, hogy mi lesz a gyerekeimmel, miközben a lelkem másik fele tökéletes közönnyel reagált erre a kérdésre. Nem akarom bántani a férjemet, de azt gondolom, az ő viselkedése sem segítette elő a gyógyulást. Még a harmadik öngyilkossági kísérlet után is azt mondta: "Elég a hisztiből". Elvárásokkal bombázott, sürgetett, menjek már haza. Azt akarta, hogy "fejezzem már be ezt az egész cirkuszt". Én meg egy idő után látni se bírtam őt.

Zárt osztályon három diplomával

Talán nem a körülményekről kellene beszélni, bár arról is lehetne. Hogy iszonyatosan leterheltek az orvosok, az ápolók, hogy szó szerint mállik szét az intézmény. De hát én ugye a sok öngyilkossági kísérlet mellett a zárt osztály életével is megismerkedtem. Sok mindenre nem emlékszem, ott valószínűleg eléggé kábult voltam ahhoz, hogy ne fogjak fel mindent. De szagok, zajok, nyögések, sírás, a szenvedés kipárolgása bennem maradt.

Meg is loptak, amíg benn voltam, ruhám, csizmám, tisztálkodó szerek tűntek el. De ez az egész nem érdekel. Ahogy tisztult minden bennem, úgy fedeztem fel az enyémnél sokkal keservesebb emberi sorsokat. Lehet, ez is segített, talán feléledt az arányérzékem, másként kezdtem szemlélni dolgokat. Talán a gyógyszerezés, a pszichiáterem erőfeszítései értek célba. Nem tudom.

Ma 'szabad' vagyok. A családom befogadott, munkát keresek, és keresem a saját utam."

Mi pontosan a borderline személyiségzavar?

A borderline személyiségzavart (borderline personality disorder - BPD) érzelmileg labilis vagy határeseti személyiségnek is nevezik. A zavar oka körül, sőt a gyógymódot illetően is akad nézeteltérés. A teljes népesség 2-3%-át érinti, a betegek négyötöde nő. A serdülők, fiatalok zavaraként tartják számon, de előfordulhat (ha túléli saját fiatalságát), hogy a betegség elparázslik. Negyven év felett csendesednek a kitörések, de ennek oka a borderline-nál ismeretlen.

Egy dolog biztos, a borderline-ban szenvedőknek szakértői segítségre, megértésre és környezetük támogatására van szükség ahhoz, hogy le tudják győzni ezt a zavart.

A környezet támogatását azonban a legnehezebb birtokolni, ha borderline-ról van szó, mert a zavar tüneteitől a beteg mellett a környezet is szenved, emberi kapcsolatai sorra kudarcot vallanak. A borderline zavarral élő egyszerre érez és igényel erős függést, miközben minden erővel függetlenségre törekszik. Retteg a magánytól, de viselkedésével elűzi maga mellől az embereket. Szeret és gyűlöl egyszerre, érzelmei széles skálán mozognak. És aligha tudja, ki is ő valójában, képtelen célokat kitűzni maga elé, érzelmileg széttöredezett.

Ha ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van,
hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelki elsősegély számot!