Egy kedves, férfi-ügyekben meglehetősen tapasztalt (hogy pontosan milyen téren, és mennyire, azt a fantáziátokra bízom) hölgyismerősömmel beszélgetve merült fel a csalfaság témaköre. Ő szent meggyőződéssel állította, hogy minden férfi hűtlen, én pedig nyilván azonnal a becsületünk védelmére keltem. Micsoda általánosítás… Aztán, ahogy az elültetett gondolatmaggal a fejemben telt az idő, egyre többször szembesültem azzal, hogy talán én vagyok túl idealisztikus. Férfijellemünk árnyékosabb oldalán valóban ott dédelgetjük a csapodárságra való hajlamot?

Vallomás: én is léptem már félre. Csúnya dolog, csatt egy pofon. A vallomásomat leöblítendő indítsátok el az egyik kedvenc énekesem témához passzoló dalát. Találó kis aláfestő zene lesz! 

A férfi vadászlény, míg hajtja a tesztoszteron, az izgalmat és a változatosságot keresi – tiszta sor, kismilliószor megfogalmazták már, mindenki tudja. Ahogy általában azt is, hogy meglehetősen kényelmesre gyúrtak bennünket. Miközben marja lelkünket a sikeréhség, kifogásokat keresünk arra, hogy miért nem cselekszünk, és folyton kitolt határidőket szabunk magunknak. Holnap megcsinálom. Nem, inkább majd holnapután. Na, majd a jövő héten. Ebben a hónapban már nincs rá időm. És így tovább… A halogatás csapdája az örök várakozás. A mi biológiai óránk is ketyeg, de nem siettet. Van időnk várni az újra, ami szebbé, jobbá, illetve kielégítőbbé teheti az életünket, és ez bizony – bármennyire fáj beismerni – párkapcsolati téren sincsen másként.

Forrás: Thinkstock

Míg a nők többsége általában szent meggyőződéssel áll bele egy kapcsolatba – számukra a párjuk az isten –, a férfiak gyakran csak a fent említett várakozási szakasz űrkitöltésére választanak partnert. Magyarán úgy állnak a témához, hogy ha majd találnak egy igézőbb és illatosabb – palvinbarbibb – virágot, majd átszállnak arra. A romantikus nővel szemben a férfi sokkal nyersebb, azt mondja, ha nem ismeri (és kóstolta meg) a világ összes finomságát, honnan tudná, hogy melyik falat a kedvence? Fenntartjuk a “programváltoztatás jogát”, ami nem túl bizalomgerjesztő, de legalább annyira manipulálható tulajdonság. Egyetlen ügyben nem ismerünk tréfát: a szórakozásban. És mi volna szórakoztatóbb időtöltés a vadászatnál?

Kinek mi számít megcsalásnak? A gondolat? A tett? Vagy egy harmadik fél iránt kialakult érzelem? A félrelépés gondolata szerintem mindenkiben – férfiban és nőben egyaránt – megfogan legalább egyszer a kérdés, hogy az illető képes-e megtagadni a kísértést. 

Ha kíváncsi vagy a cikk folytatására, kattints IDE.